Tünde tegnapi, Amerikáról szóló hosszú posztjában volt két mondat arról, milyenek a tapasztalatai külföldön élő honfitársainkról. Érdekes (?) módon a legtöbb komment a poszt ezen megállapításaira érkezett, így veszem magamnak a bátorságot és ma ezekből szemezgetek, immár célzottan feltéve a kérdést: tényleg ilyenek lennénk? Vagy csak a rossz tapasztalatok erősebben megmaradnak?
Mindenekelőtt elevenítsük fel, mit is írt Tünde (a teljes posztot ide kattintva olvashatjátok el, érdemes!): „Három év tapasztalata, hogy lehetőleg minimálisra csökkentem az érintkezést velük és a lehetőm legkevesebb információt árulom el magamról. Sajnos. Próbálkoztam barátkozni, így jött össze, de ma már együtt tudok élni vele.”
Most pedig következzen néhány komment-részlet (igen, önkényesen válogattam közülük, de törekedtem arra, hogy a részletek hitelesen adják vissza a hozzászóló véleményét):
A mentalitást hozzuk magunkkal
„Én sem tartok kapcsolatot az itteni magyarokkal, mert eddig csak olyannal találkoztam, aki le akart húzni pénzzel, vagy olyasmibe akart belerángatni, amit nem szerettem volna. Mivel nem sétáltam ezekbe bele, “megsértődtek” és ők szakították meg barátságnak nem éppen nevezhető kapcsolatunkat. Sajnos a mentalitást hozzuk magunkkal!” (amarante)
„4 év alatt 3 ember húzott le/vert át pénzzel, mindhárom magyar volt. Netkávézónk van, ha emberünk megtudja, hogy magyarok vagyunk és miénk a vállalkozás, soha többet nem látjuk. Borzasztó mentalitást hozunk magunkkal. És igen, ha nem mész bele egy “tuti üzletbe”, ők nem keresnek többet. Ahol mi élünk elég sok magyar van, de soha senki nem ajánlott bennünket az ismerősének. Más nemzetekből valók igen, fura, nem??????” (ááááá)
„Amikor kijöttem, találtam egy magyar társaságot, akikkel kb. hetente-kéthetente összejártunk. Jó volt, mert amúgy nem ismertem itt senkit. Aztán egyszer csak nem volt több találkozó. Jó fél év múlva derült ki, hogy de volt, csak éppen engem nem hívtak többet, mert állítólag megorrolt rám az egyik hangadó (máig sem értem pontosan, miért). Senki sem szólt nekem, hogy valami gond van, egyszerűen ki lettem közösítve. Na onnantól kezdve én sem kerestem a magyarok társaságát (szerencsére hamar találtam mást).” (tableno)
Még egy köszönömöt sem mondott
„Ahogy én látom, a magyarok 1. nem akarják megfogni a munka végét, hanem gyorsan, valamiféle (többnyire tisztességtelen) trükkel akarnak gyorsan meggazdagodni. 2. úgy erzik, hogy nekik JÁRNAK dolgok (strong sense of self-entitlement!) csak úgy, valszeg azért, mert magyarok, 3. ők jobban tudják / szebbek / okosabbak / tehetségesebbek / különlegesek csak mert magyarok, 4. amikor rájönnek, hogy te mar elértél valamit (ők meg még semmit) irigyek és rosszindulatúak, 5. azon az alapon hogy magyarok, elvárják, hogy segíts. Ez többnyire ingyen szállást, kaját, referenciát, stb. jelent. Az első években még naiv voltam, rengeteg magyart elszállásoltam, volt, aki ezt annyira természetesnek vette, hogy még egy köszönömöt sem mondott. Soha többet nem hallottam felőlük. Kíváncsi lennék, ha felhívnám őket / megjelennék az ajtajuk előtt Magyarországon és megkérném, hogy szállásoljanak el két éjszakára, mire számíthatnék...” (KenguRuby)
„De azt nem mondjátok már, hogy minden magyar ilyen. Nem tudom elhinni. Többüket ismerem, akik külföldön dolgoznak és megbecsülésnek örvendenek munkahelyükön. Nem csak arról lehet szó, hogy aki Magyarországon is élősködőnek, a munkát a könnyebbik végén megfogónak számított, az külföldön is az marad? Az ilyeneket Magyarországon is elkerüljük.” (szakmernok)
„Minden más nemzet összetart külföldön, segítik egymást, egyedül a magyar fúrja a magyart még odakint is. Magyar magyarnak a farkasa. Szerencsére vannak kivételek, de nem sok. Viszont fogalmam sincs, hogy miért művelik ezt! Hánynak volt az első kérdése az “és mennyit keresel?” meg a “szerzel nekem munkát?”... és valahogy a java részük csak a saját nyomorába akart belehúzni. Nem értem én ezt…” (rosszarcz)
Segítség!!
Miután őszintén szólva én sem értem, segítsetek: valóban ilyenek lennénk? Ha igen, miért? Jó lenne hinni, hogy a fent leírtak nem a magyarságunkból, hanem legrosszabb esetben az egyes emberek hozzáállásából fakadnak.
(Saját verzióm: azért vagyunk ilyenek, mert történelmileg megmaradásunk alapfeltétele volt a mindenkori – általában megszálló – hatalommal szembeni ellenállás, ami csak „trükkök százain” keresztül sikerült. Hadd ne menjek messzebb a szocializmus időszakánál, amikor nagyon sokan egészítették ki keresetüket különböző „okosságokkal” - lehet, hogy így maradtunk?)
Azt kérném mindenkitől, hogy lehetőleg mellőzzük a fröcsögést és egymás magyarságának megkérdőjelezését. Tudom, ez egy nagyon érzékeny téma, de ha eddig sikerült kulturáltan beszélgetnünk, tartsuk is meg a jó szokásunkat. Egyúttal arra is bátorítanék mindenkit, hogy történetekkel jöjjön, akár jó, akár rossz fényt is vet az ránk, magyarokra!
Véleményeteket, saját történteteket várom itt, a kommentekben, vagy a Facebook-oldalon, (ahol már ezernél is többen vagyunk, bizony!) ami a kapcsolatépítésre is jó. Aki pedig megtisztel azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
Olvasd el a legérdekesebb posztokat és szólj hozzá!
Választunk egy országot magunknak
Elindulni, de mennyiből? - gyakorlati tanácsok
Nem bántuk meg, de nagyon nehéz
Odakint farkastörvények uralkodnak
A létbizonytalanság szelleme eltűnik
Úgy mennék külföldre, hogy mégsem
Utolsó kommentek