Mai vendégszerzőnk, Edit külkert végzett, korábban ösztöndíjasként élt Francia- és Spanyolországban is. Aztán úgy döntött, hazajön, majd tavaly márciusban párjával Norvégiába költöztek, ahol most teszik meg az első komolyabb lépéseket a saját vállalkozás indítása felé. Szóval Edit története következik.
„Két fő okom volt a kijövetelre, a kettő igazából egynek is vehető: az egyik, hogy egy életem van (persze lehet több, de én azért most a mostanit tartom az egynek), nem láttam esélyét, hogy jelentős javulás várható még az én életemben otthon. A másik pedig, hogy nem tartottam reménytelinek, hogy otthon, ha már volt akkora szerencsém, hogy társat találtam, családot alapítsunk, valahol letelepedjünk és még lássam is a barátomat (nem házasodtunk össze és nem is tervezzük), ne kényszerüljön később három állásban éjjel-nappal dolgozni, hogy eltartsa a (leendő) családot. Meg ő már nagyon régóta ki akart menni, én megvoltam otthon, de nagy eséllyel később ugyanerre a belátásra jutottam volna.
Egy önkénteseket toborzó szervezeten keresztül érkeztünk meg egy farmra, próba szerencse alapon, ha találunk munkát maradunk, ha nem, hazamegyünk. A barátom talált, mert Norvégiában ritka a szakmája és jókor jó helyre küldte az önéletrajzát. Így maradtunk, öt hét farmlét után Dél-Norvégiából (Oslótól nem messze) Bergenbe költöztünk.
A nagy álom: a pékség
Pont annyi félretett pénzünk maradt, hogy rendesen el tudtuk kezdeni a bergeni életünket. Én egy úgynevezett nyitott oviban kezdtem, ahol szülői felügyelettel hoztak gyerekeket, a nyelvtudásért cserébe segítettem a konyhájukban, bagatell munkát végeztem (könnyű volt).
Pár hónap ittlét után bekerültem a munkaerő-kölcsönzők vérkeringésébe, sűrűn tudtam céges menzákra menni, az elején leginkább mosogattam, gigantikus, ipari mosogatógéppel, nagy állami cégeknél.
Otthon még elvégeztem egy péktanfolyamat, mert egyszer csak pékségnyitási álmaim támadtak. A megvalósításban ezt az egyetlent bírtam eddig meglépni. Két hónap ovizás, majd két hónap mosogatás után jött a minőségi ugrás, másik munkaközvetítő céggel sütőüzembe kerültem, pékség közelébe. Ez ismét két hónapig tartott, jött egy hónap újabb céges menza, már alig volt mosogatás, rendes menzamelóm lett.
Felfutóban
Aztán fogtam magam, személyesen kezdtem állást keresni, és egy pékségbe jókor, jó emberhez járultam, kaptam egy részmunkaidős pékállást, szerintem a lehető legjobb helyen, egy kis pékségben, ahol csodaporokat nem használnak és igazi kenyeret sütnek.
A pékség felfutóban van, egyre több nap munkám adódott az elmúlt hónapokban, egy darabig menzás munkával egészítettem ki, de mostanra már annyi munkám lett a pékségben, hogy alig van szabad napom és művészet is pont azokra a napokra munkát kapni máshonnan. Így állok most, norvégtudásom sokkal jobban csiszolhatnám, de fél évnyi gyenge tanfolyamra járás után nincs lelkierőm tanfolyamra járni és iskolás módszerrel nyelvet tanulni. Pedig ez a kulcs a jövőhöz, tudom jól.
Találkoztam nem egy elszánt, ambiciózus bevándorló sorstárssal, akik pont a szorgalmuk miatt sokra viszik majd, illetve még sok-sok bevándorló érkezik a jövőben, akik pikk-pakk felcsípik a szükséges nyelvtudást - szóval a gatyámat mindenképpen fel kéne kötnöm.
Saját vállalkozás
A nyelvhelyzet itt egyébként az, hogy norvég nélkül olyan munkát kaphatsz, általánosságban, ahol nem is kell majd sokat beszélned. A bevándorlók között a menekültek ingyen tanulhatják a nyelvet, így meg is tanulják rendesen, aki csak munkáért, miegyébért jön, EU-ból, vagy nem menekült státusban, annak pénzért kell megoldania a nyelvtudását. Van pár méltányos árú tanfolyam, de ott természetesen a színvonal is alacsonyabb.
Barátom, élettársam (a megnevezés az egyetlen gond a nem házas létformában) egy évvel kiérkezésünk után regisztrálta egyéni vállalkozását, mint kárpitos, mindenféle költség nélkül, áfát csak akkor kell fizetnie, ha elér egy bizonyos bevétel mennyiséget, további adókat pedig csak akkor, ha nyereséges lesz.
Szereztünk egy használt varrógépet neki, apránként megvettük azt a pár eszközt még, ami a varrógépen felül kell. Mostanra túl vagyunk az első szórólap születésén, következő lépés a hirdetés. Szépen lehet lépésről lépésre haladni, csalás nélkül, olyan munkából is, ami nekünk van (kárpitos és részmunkaidős pék). Kis segítséggel van már saját autónk, régi, de megy, és saját, nem a banké. A régi autóért még fizetjük a svájci frankos hitelt, de már csak idén, és az autót már hazavittük. Azt hiszem, háromszor vagy négyszer voltunk otthon a kijövetelünk óta eltelt másfél évben.
Hogyan segítsünk otthon?
Bizony, nagyon szeretném, hogy otthon jobb legyen. Szerintem úgy lehet talán segíteni, ha úgy megy haza az ember, hogy már a saját élete rendben van és van tartaléka ahhoz, hogy otthon csak a javulásnak szentelje az életét. Elég nagy illúzió, de én csak így bírom elképzelni.
Vagy nagy összefogással, vagy megszállottan, fanatikusan, de sok-sok türelemmel és kitartással. Én magamat nem tudom elképzelni, hogy a puszta lényemmel apró javuláshoz járuljak hozzá, ami vezet is nagyobb javuláshoz. Nem vagyok annyira meggyőződéses országjavító. Én szerintem egy csorda-feeling keretében adnám a fejem a haza feltámasztására.
Ha mindenki, vagy nagyon sokan ezen kezdenének el dolgozni, és csak ezt "kellene"-lehetne csinálni. Azaz tipikus, átlagemberként a tömeg hatna rám. Reálisan úgy látom, hogy ha itt megtettük-megéltük a saját sorsunkért azt amit lehet, ötven-hatvan körül, ha még ép az elmém és bírok mozogni, akkor hazamennék segíteni, ha lenne értelme. A norvéghoz képest mindenképpen a magyar klíma és természeti adottságok (pl. termőföld, síkabb terep) vonzóbban az idősebb napjaimra. Így látom most.”
Ezek voltak tehát Edit gondolatai, nekem pedig az jutott az eszembe, milyen érdekes lenne, ha azok, akik saját vállalkozást indítottak külföldön, megosztanák tapasztalataikat – biztosan sok fontos, tanulságos történetet olvashatnánk, ami nem lenne haszontalan. Én például már komolyan elgondolkoztam azon, hogy ha nem jön össze a külföldi munkavállalás, akkor valami saját dologba kellene kezdeni.
Beszélgetni, vitatkozni, tapasztalatokat megosztani lehet itt, a kommentekben, vagy a Határátkelő Facebook-oldalán. Aki pedig megtisztel azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
Olvasd el a legérdekesebb posztokat és szólj hozzá!
Választunk egy országot magunknak
Elindulni, de mennyiből? - gyakorlati tanácsok
Nem bántuk meg, de nagyon nehéz
Szinte reménytelen a kiköltözés
Fiatalok, menjetek, amerre láttok!
Hogyan lehetsz sikeres külföldön?
Utolsó kommentek