A blogra érkező írások alapján Svájc az egyik legnépszerűbb célország (nem is értjük, miért...), mai szerzőnk, Péter immár tíz éve él ott. Ha azt mondom, története nem minden tanulság nélkül való, akkor elképesztően keveset mondtam az itt következő írásról. Olvassátok és szóljatok hozzá!
(A hétvégén született egy meglehetős visszhangot kiváltott kiáltvány a politikusokhoz. Ebben arról volt szó, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, hogy a vezetők tegyenek valamit azért, hogy az emberek ne menjenek el ebből az országból. „Ha nem tesztek semmit, ha így folytatjátok, aki teheti, elmenekül, és viszi magával a tapasztalatát, hitét, pénzét, az ország jövőjét. Nagy a baj!” - további részletek és a rengeteg hozzászólás ide kattintva érhető el – folytassuk ott is a beszélgetést! )
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ahol még elérhetsz és ahová a személyes történeteket várom: hataratkeloKUKAChotmail.com)
„Sokáig gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a szöveget, majd úgy éreztem, hogy mielőtt elterjedne az az általános nézet, hogy Svájcban csak el kell ejteni a bőröndöt és onnantól ömlik a ház, a fizu, a boldogság... talán leírom a magam történetét. Paraméterek: 49 éves, számtechnikus, jó német nyelvtudás, családdal, 10 éve Zürich.
Az ezredforduló idején először úgy éreztem, a rendszerváltás meghozza a szükséges változásokat. Elég lassan tudatosult bennem, hogy ezt a történelmi lehetőséget a háttéralkukban otthonosan mozgó politikai elit (?) nemes egyszerűséggel lenyúlta a maga hasznára.
Ott álltam 2000-ben egy hanyatló vidéki nagyváros közepén és úgy éreztem, megfulladok! Gépjármű-technikusi oklevéllel és számítógép-programozói diplomával, két idegennyelv ismeretével állást kerestem egy lepukkant vidéki nagyvárosban.
Eltekintve attól, hogy megtakarításaim rohamos gyorsasággal fogyatkoztak, majdnem 40 évesen ott tartottam, hogy nyugdíjas szüleimre kellett támaszkodnom, illetve alkalmi munkákból tartom el két gyermekemet. Ez biztosított annyi hajtóerőt, hogy elkezdtem külföldre „pislogni”.
A Cocom-lista előnyei
Paradox módon éppen a hazai képzés elmaradottsága vált előnyömre. Talán az idősebbek emlékeznek még a Cocom-listára. (Ez egy technológiai embargó volt a „keleti blokk” országaival szemben, melynek következtében el voltunk rekesztve néhány nyugati gyártmányú műszaki dologtól, így pl. a személyi számítógépektől is. A képzés is ennek megfelelően alakult, lemaradásunk a világ élvonalától a Cocom-listából eredően évekig érezhető volt. Én is úgy lettem „programozó”, hogy gépet csak tisztes távolból láttunk, hozzányúlni nem volt szabad, de belénk verték az elméletet!)
Ahogy érdeklődtem a lehetséges számítástechnikusi helyekre, hamar világossá vált, hogy bizony kemény szakmai lemaradásban vagyok. Mígnem úgy alakult, hogy volt egy csokoládégyár (mi más?), ahol olyan öreg vason futott az informatika, hogy bármelyik helybelinek megmutatták, az megkérdezte, hogy meddig tart nyitva ma a múzeum? Viszont az én képzettségemnek éppen megfelelő volt.
A gyár azonnal megbízott egy fejvadász céget (ekkor 2000-et írtunk!), hogy „importáljon be” engem. Első lépcsőben kaptam tőlük egy gyönyörű színes prospektust, 24 oldalnyi kérdőívet, vagy színes tollat és hozzá illő iratlefűzőt.
A Pályáztatás
Gondoltam, a lehető legjobb kezekben vagyok: indulhatok. Ahogy tévedtem! Mivel sokáig nem történt semmi, érdeklődtem, mire elmondták, hogy most folyik a pályáztatás. Miféle pályáztatás? Hát a kantoni Munkaügyi Hivatalnak be kell bizonyítani, hogy nincs alkalmas pályázó az állásra, csak ezután lehet beadni a migrációs hivatalnak a kérelmeket.
Meghirdették egy napilapban az állást, és mind az 55 jelentkezőt (indoklással!) elutasították. Ez eltartott 3 hónapig. Hurrá, most készülnek a beadványaim! Gondoltam, innentől már jó kezekben van a dolog, hiszen a fejvadász cég intézi az ügyem. Megint tévedtem, ugyanis közben a fejvadász cég csődbe ment, és az anyagaimat nem sikerült átadni a megbízónak.
Szerencsémre a cég sűrű elnézések közepette (!) közölte, hogy nincs baj, mert a kérvényeket ők is beadhatják a Hivatalnak. Nos, célegyenesben vagyunk – gondoltam én... Merthogy a feldolgozás hosszadalmas folyamat ám, több ezer jelentkező jut pár ügyintézőre. Vártam türelemmel, közben nyárból ősz lett, és télből tavasz. Közben áttértem a fotoszintézisre, mivel „vagyoni egyenlegem” kábé erre adott lehetőséget.
Tavasszal kiderült, hogy a Hivatal feldolgozó-rendszere összeomlott, mivel a javítás várhatóan több hónapot vesz igénybe, a feldolgozásra váró aktákat átviszik egy másik kanton hivatalába, majd onnan küldenek értesítést. Már nem mertem semmit sem gondolni...
Fűnyírás közben jött a postás
Előrelátásom bölcsnek bizonyult, az ördög se akarta, hogy zöld utat kapjak, a hivatali költözés során az aktámnak „nyoma veszett”! (Itt is előfordul...) Persze beletelt jó pár hónapba, mire kiderült. Közben helyreállt az eredeti Hivatal feldolgozó-rendszere, így hát nincs gond, mondta a csokigyár mindig mosolygó ügyvezetője, beadják a papírokat újra.
Közben tavaszból nyár lett, és az is őszbe fordult. Éppen pénzért füvet nyírtam, hogy hétvégére legyen kaja, mikor levelet hozott a posta, hogy fáradjak a nagykövetségre, hogy bebiggyesszék a munkavállalói vízumot! Éppen 2 évbe telt, 24 hónap töretlen hit minden nehézség és kudarc ellenére!
Három év nyugalom, majd...
2002 októberében megérkeztem az üveghegyek lábához. Innen már szinte minden óramű-pontossággal ment előre. A szállásom úgy volt, ahogy ígérték, a fizetésem annyi volt, amennyit ígértek, a munka pontosan az volt, amit megbeszéltünk.
Közel 3 évig voltam a csokigyárban, amikor egy tulajdonosváltás során „elracionalizálták” a munkahelyem. Mit volt mit tenni, nekiálltam munkát keresni, megerősödött nyelvismeretemre és határtalan ambíciómra támaszkodva.
Persze bejelentkeztem a munkanélküli hivatalba is, ahol rögtön elküldtek egy négyhetes intenzív önismeret-fejlesztő kurzusra... Álláskeresés szempontjából annyira volt hasznos, mint fogpiszkáló a porszívóba, de nem értem rá búslakodni, mert a Munkaügyi Hivatal leállította a munkanélküli járadék folyósítását, arra hivatkozva, hogy a munkavállalási engedélyem csak a csokigyárba szólt, megszűnt a meló, lehet menni haza!
A migrációs hivatal sem hagyta magát sokáig kéretni, még azon a héten megkaptam a kiutasító határozatot, mely szerint 30 napon belül hagyjam el az országot! Bár történetesen az engedéllyel kapcsolatban igazuk volt (ezt adták, nem én kértem), de 3 évig fizettem a munkanélküli járulékot és ez ellen senki nem emelt kifogást.
Minden és mindennek az ellenkezője is lehetséges
Találtam egy ügyvédet, aki ezen érv alapján pár hónap alatt elintézte, hogy a migrációs hivatal visszavonja a kiutasítási határozatot, megkaptam a korlátlan tartózkodási engedélyt és visszamenőleg kifizették a közben eltelt 6 hónap elmaradt járadékát.
Így tanultam meg azt, hogy Svájcban minden lehetséges és mindennek az ellenkezője is. Tíz hónapig élveztem a Munkaügyi Hivatal vendégszeretetét, ezalatt egyetlen munkahellyel sem tudtak közelebbi kapcsolatba hozni. A Hivatal itt is csak a bürokrácia védőbástyája.
Százas nagyságrendben küldtem szét pályázataimat cégekhez és közvetítőkhöz, egy fejvadász ajánlott be következő munkahelyemre, egy gépgyárba. Rövid személyes egyeztetés után közölték, hogy akár azonnal kezdhetek. Így lettem újból egyszemélyes számítástechnikai osztály, amit nagyon élveztem!
Ahogy az lenni szokott, három évvel később megint homokszem került a gépezetbe, nevezetesen új (original USA) főnökasszonyt kaptam, aki – túlzás nélkül állíthatom – a világ legsötétebb teremtménye volt. Hamarosan rájöttem, hogy egy ekkora „géniusz” mellett nem tudok kibontakozni és kis terepelőkészítés után felmondtam.
Még pár év és visszavonulok
Azonnal átkerültem egy szoftverműhelybe. Halál unalmas munka, nem kell feltalálni a kereket, reggel nyolctól este hatig, hétfőtől péntekig. Elvileg van 6 hét szabadságom, de ezt senki nem számolja, fizu mindig rendesen időben érkezik (nem feltétlenül jellemző manapság már itt sem!). Nem izgalmas kihívás, de biztos állás.
Az eltelt 10 évben megismertem az országot úgy, ahogyan a helybeliek közül is csak kevesen. Negyven éves voltam, amikor kijöttem, tíz éve tekerem itt a lantot, még pár év és visszavonulok. Nem fogok hazatérni, nincs miért. Igaz, itt sem maradok, aminek két egyszerű oka van: anyagi és klimatikus.
Sosem voltam sírva vigadó übermagyar. Tudom, vannak szép helyek a világon máshol is, és azt is tudom, hogy az életet élvezni kell, főleg a második félidőben! Megadatott, hogy jó pár éve nem kell fejben gyököt vonni, ha véletlenül megkívánnék valamit, tudom, hogy ki tudom fizetni. Ez a fajta biztonságérzet hiányzott az életemből otthon.
Ahogy az elején indítottam, én egy teljesen átlagos, „normális” munkahelyen dolgozom, nix extra. Nincsenek szuperbónuszok és más juttatások sem. (Hacsak nem számítjuk juttatásnak az emberségességet, korrektséget.) Bruttó 8000-ből 6200 jön a számlámra. (Pár hónapig még forrásadót fizetek – „megbízhatatlan külföldi” kategóriába tartozom –, előre levonják tőlem a legmagasabb adót és nem írhatok le semmit.)
Mi mennyi?
A 3,5 szobás kertes lakás 2 garázzsal 2000, számlákra, egészségügyi biztosításra, egyebekre feladunk cca. 3000-et, a havi kaja olyan 600-800 körül van. Amit tisztán megtakarítunk, az a feleségem félállásának kereset. Havi szinten 6000 frankot felélünk. Nem kuporgatunk, igaz szükségtelen, felesleges dolgokat nem vásárolunk.
Amikor lehet, utazunk, évi 2.3 nyaralás-telelés benne van! Nincs aranyórám, a feleségem sem jár nercbundában. Van autónk, motorunk, lakókocsink, és természetesen ahol lehet, spórolunk mi is.
Jöjjön a megdöbbentő rész! Igen, időnként átszaladunk Németországba (45 km) és bevásárolunk! Minden közgazdasági hátulütője ellenére sem vagyok hajlandó 21 frankot adni azért a likőrért, ami Németországban 5 euró. És vannak ízletesebb dolgok a német oldalon, mint itt. Bőségesen kompenzálom mindezt a maximális forrásadómmal...
Zárkózott társaság
Maguk a svájciak (persze kérdés, ki az igazi svájci...) zárkózott társaság. Nehezen alakítanak ki valódi kapcsolatokat, aminek részben a nyelv az oka. Szinte minden völgyben más a nyelvjárás, és a három fő nyelv elzárja egymástól az ország különböző részeit. (A francia részen inkább megdöglenek, de nem hajlandóak németül megszólalni, az olasz részen csak akkor beszélnek az olaszon túl mást, ha pénz van belőle, északon meg a német és az angol uralkodik.)
Amit a svájci gasztronómiáról leírni érdemes, az ráfér egy A4-es lapra. Csokiban és sajtban nagyok, a többi említésre sem érdemes. Ugyanez jellemző a divatra. A nyugati fertály legrosszabbul öltözött nációja lehetne a svájci. Eggyel több bizonyíték arra, hogy a pénz nem minden.
Ami meglepő lehet első látásra az idelátogatóknak, hogy nincsenek (vagy alig-alig) utcán tántorgó részegek, koldusok, kéregetők és „gumiarcok”. Annak ellenére, hogy láthatóan alig van rendőri jelenlét, pillanatok alatt elviszik az utcára nem való egyéneket.
Az ország valóban kétszínű. Egyrészt unalmas, kispolgári. Másrészt a legszebb vidék, amit mindenképpen érdemes megismerni! A világ végére is jól kiépített utak vezetnek, nem meglepő, ha az erdő közepén ingyenes, tiszta, mindennel felszerelt, fűtött WC-t találunk!
Svájcban jó a közbiztonság. Amióta itt élünk, soha nem jutott eszünkbe, hogy „történhet” valami. A lakásunk földszintes, kerítés nincs, betörni egy pillanat műve lenne (címet most nem írok! :D), de soha fel nem merült bennünk, hogy szükség lenne láncra, lakatra... Előfordult, hogy úgy utaztunk el napokra, hogy minden nyitva maradt... sokszor a kocsink is nyitva áll.
Útravaló
Amit minden útrakelőnek ajánlanék: az adott ország nyelvének ismerete nélkül ne számítson csodára. (Kivéve, ha rögtön süppedő szőnyeges szintre hívják managernek). Egy 600 frankos mosgatós állás talán sok pénznek tánhet a magyar munkanélküli segélyhez képest, de abból itt nem lehet megélni (eltengődni), még nyomorszinten sem.
A hallomásból ajánlott „jó melónak” mindig járjunk utána, informáljuk le a helyeket, nézzünk utána interneten, telefonon, ismerősök útján, csúnya meglepetések még ebben az álmos kisvárosi idillben is érhetik az ember fiát (és főleg a lányát...).
Ha kijutottunk Svájcba, tanuljunk! Mit érdemes itt megtanulni? Toleranciát. Szabálytiszteletet. A környezet iránti igényességet. Közlekedési kultúrát. És és és... ezek lesznek azok az igazi értékek, amiket magunkkal vihetünk innen.
A teljesség igénye nélkül állítottam össze a saját listámat. Természetesen sok minden kimaradt, de minden nem is férhet bele. Mindenkinek azt ajánlom, legyen nyitott a szívével, álljon hozzá becsülettel és ne féljen belevágni, a többi kialakul. Legfőképp: hinni kell önmagunkban, bízni töretlenül!”
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Egyesült Államok, Finnország, Franciaország, Hollandia, India, Izrael, Kanada, Kanári-szigetek, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Omán, Spanyolország, Svájc és Svédország. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá! Mostantól országonként rendezem a posztokat, illetve kiemelem az utolsó pár írást.
Ez itt egy teljesen különböző ország
Hogyan lehet Ausztráliába kijutni?
És akkor az országok szépen sorban (kattintásra elvisz arra az oldalra, ahol az összes vonatkozó írás olvasható):
Utolsó kommentek