Hajón kezdte, most Nizzában takarít mai vendégszerzőnk, aki levelet írna a miniszterelnöknek és legnagyobb gondja, hogy ha gyereke születik, hogyan oldják meg segítség nélkül a mindennapokat. Eszter Facebook-oldalunkra írta meg tanulságos történetét.
„2004 óta vagyok külföldön, egyedül mentem, egy közvetítőn keresztül, hajóra dolgozni. Egy barátnőm dolgozott egy másik cégnél, ő mesélt mindig, néztük a szebbnél szebb képeket, eldöntöttem megyek, és nem bántam meg, sőt!!!!! 6 évig voltam hajón, bejártam egész Európát, rengeteg mindent volt lehetőségem látni, félretettem, kocsit vettem, kölcsön sose kellett szerencsére.
Közel 4 éve ismertem meg a páromat, együtt leszálltunk a hajóról, de tudtuk, haza nem megyünk, vagyis nem maradunk, mert elmenne az összes pénz, meg nem láttunk lehetőséget semmiben.
Most Nizzában élünk, nem bántuk meg egy cseppet sem, de nagyon nehéz. Nekem nehezebb, mert otthon van két húgom és két unokahúgom, akikkel imádjuk egymást, elmondani nem tudom, mennyire hiányoznak, és egyelőre fogalmam sincs, mikor megyünk haza látogatóba.
Szeretnénk egyszer hazamenni
A hajón minimálbért kaptunk és persze borravalót, de simán félretettünk belőle. Itt , szárazföldön, én megint minimálbért kapok, a párom sokkal jobban keres. Simán félre tudunk tenni belőle a lakásbérlés mellett is, jól élünk, megvan mindenünk – otthon ezt sosem sikerült volna elérni.
A munkatársaim nagyon rendesek, segítőkészek, a párommal is ez a helyzet, a nyelvet is beszéljük, szóval jól megvagyunk.
De szeretnénk egyszer hazamenni. Azt hogy mikor, nem tudjuk, majd ha jobb lesz a helyzet, szoktuk mondani, de ez egyelőre sajnos nem tűnik valószínűnek. Legszívesebben írnék egy jó hosszú levelet a drága miniszterelnöknek, hogy nem tudunk otthon élni, pedig szeretnénk, mert otthon van a családom, de egyszerűen lehetetlenné teszik.
Pár év alatt annyi ismerősünk ment még ki külföldre, hogy hihetetlen. Ha lesz gyerekünk, itt akarom megszülni, az, hogy magyar vagy francia neve lesz mindegy, attól még nem tagadjuk meg a magyarságunk, csak nem örülünk neki, hogy ilyen a helyzet.
Fúrják egymást a magyarok
Én mindenkinek azt mondom, menjen, ha van rá lehetősége. Sok régi ismerősöm van, akik a legelső hazajövetelemkor csak a pénzt nézték, irigyek voltak nagyon - azóta nem az ismerőseim. Ha külföldön sok magyar dolgozik együtt, az se jó, fúrják egymást, erről órákig tudnék mesélni.
Bár nincs diplomám, de óvónői érettségivel, és gyógypedagógus-asszisztensi képzéssel én is takarítok, elsősorban azért, mert még nem beszélek túl jól franciául és nem mertem más állásra jelentkezni. Nem szégyellem, mert ugyanannyit kapok, mint a hajón, csak itt nem 8-10 órát dolgozok, hanem 6-7-et, és heti két szabadnapom van, nem egy.
Szerencsére emberszámba vesznek, persze tisztában vagyok vele, hogy mindig külföldi leszek, de ez Franciaországban nem különösebben furcsa. A hotelban, ahol dolgozom is szinte mindenki külföldi, vannak thaiok, egy orosz, egy brazil, egy francia recepciós, meg egy belga nő.
Persze én sem szeretném ezt életem végéig csinálni , de egyelőre tetszik, a hajóhoz képest kifejezetten könnyű munka. Nyugodt vagyok, nem idegesít senki. Bár lenne hova, sajnos nem tudom elképzelni, hogy hazamenjünk, nehéz is, ha az ember megszokott egy bizonyos szintet, pedig otthon sem nélkülöztünk.
Szürkeség, lehangoltság
Emlékszem, amikor fél év elteltével először mentem haza szabadságra, egyszerűen le voltam döbbenve az utcán, hogy mi van az emberekkel: szürkeség, lehangoltság... bementem az üzletbe, alig köszöntek, vagy úgy végigmértek, hogy a kedvem is elment a vásárlástól – szóval nagyon furcsa volt.
Persze tudom jól, ez miért van, nem mindenről ők tehetnek, de akkor is nagyon furcsa volt, ráadásul jött az állandó panaszkodás. Sokat számít, hogy él az ember, és igaz hogy önzőnek kell lenni kicsit, hiszen mégiscsak az én és a párom életéről van szó.
Ha gyerekünk lesz, szeretnénk, ha lenne miből venni neki ezt-azt. Még így is gondolkodunk, legyen-e babánk, bár elsősorban azért, mert egyedül lennék vele, segítség nélkül. Most ez a legnagyobb gondom." - ér véget (legalábbis egyelőre) Eszter története.
Véleményeteket, élményeiteket várom itt, a kommentekben, vagy a Facebook-oldalon, ahol rengeteg érdekes gondolatot olvashattok és kapcsolatokat lehet kialakítani. Aki pedig egyiket sem szeretné, csak megtisztelne azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
Olvasd el az eddigi posztokat és szólj hozzá!
5. Hat ok, amiért maradni kell
6. 14 nap múlva Svédországba költözünk
7. Felháborodás érdektelenség miatt elnapolva
8. Választunk egy országot magunknak
11. Elindulni, de mennyiből? - gyakorlati tanácsok
Utolsó kommentek