A múltkor ott hagytuk félbe tableno történetét, hogy megérkezett az egyetemre. Mint a mai posztból kiderül, az eddig megpróbáltatások gyenge előhangjai voltak egy két és fél éves kalandnak, benne magukból kivetkőző japánokkal és persze A Harmónia és A Kölcsönös Tisztelet Helye) Kollégium Északi Szárnyával...
„Félórás autókázás után (na igen, Tokióban ez rövid útnak számít) megérkeztünk a kollégiumba. Ott a sofőr kipakolta a cuccaimat, majd minden további ceremónia nélkül otthagyott. Hát, nem éreztem túl nagy megkönnyebbülést…
A kollégium egy több épületből álló komplexum volt egy szép nagy parkban, én meg ott álltam majdnem ötvenkilónyi csomaggal, lassan huszonnégy órája talpon, és fogalmam sem volt, hova menjek, kit keressek. A közelben lézengett pár ferde szemű bentlakó, odamentem. Kórusban rám üvöltöttek, kb. úgy hangzott, mintha a jó édes anyám piros masnis kimonójába küldenének el.
Na mindegy, valahogy bevonszoltam a bőröndöket egy irodaépület-szerűségbe, ahol egy kedvesen mosolygó hölgy érdeklődött japánul, hogy mi a francot keresek itt. Ekkor tudatosult bennem először a japáni lét Elsődleges Irányelve: itt csak japánul tudnak, ha nem érted, az a te bajod… Miután nagy nehezen elmagyaráztam-mutogattam, ki vagyok, udvariasan megkértek, hogy várjak. Mivel már mindenféle holtponton messze túl voltam, csak ültem és üveges szemekkel vártam, mikor kapok végre egy szobát egy pihe-puha ágyikóval.
Vizsgázz egy általad nem beszélt nyelven!
Végre megjelent egy mosolygós (Japánban mindenki az) úriember, aki végre tudott egy kicsit angolul! Kitöltettek velem néhány papírt, név, születésnap, miegymás, aztán végre… Közölték, hogy szíveskedjek várni egy félórát, amíg a kollégium felvételi bizottsága felkészül a vizsgáztatásomra. A micsodámra?! Na ekkor kezdtem pánikba esni: tessék engem elképzelni, huszonnégy órája ébren, mosdatlanul, borostásan, jetlagesen, amint tökegyedül ülök egy szobában, és várom, hogy felvételizzek a kollégiumba, ahova elvileg beosztottak. És ha nem sikerül? Kidobnak az utcára? Végül szólítottak.
Az előbbi úriember (öltönyben) és egy kollégista diák (öltönyben), bevezettek egy terembe, ahol egy hosszú asztalnál ott ült nyolc idősebb japán úr (öltönyben) és leültettek velük szemben engem (mocskos és gyűrött melegítőben) egy igen kényelmetlen székre a japán diák mellé.
Ezután mosolyogva megkértek, ne izguljak (áááá, miért is izgulnék?!), és bár tudják, hogy egyáltalán nem beszélek japánul, azért próbáljak a legjobb tudásom szerint japánul válaszolni japánul feltett kérdéseikre. Említettem már az Elsődleges Irányelvet? Azért szerencsére kiderült, hogy a japán diákot tolmácsnak rakták mellém, úgyhogy valahogy csak túlestünk a dolgon.
A kérdéseket nem részletezném, elég annyi, hogy végül ünnepélyesen gratuláltak a felvételemhez a Wakeijuku (szó szerinti fordításban: A Harmónia és A Kölcsönös Tisztelet Helye) Kollégium Északi Szárnyának bentlakó ápoltjai közé. Arra még emlékszem, hogy segítettek becipekedni a szobámba, átöltöztem pizsamára, a többi néma csend…
Az első benyomások
Miután egy-két nappal később magamhoz tértem, elhatároztam, hogy szemügyre veszem új otthonomat. Először is konstatáltam, hogy az ágy, amin fekszem, igazi japán stílusú. Ami konkrétan azt jelenti, hogy nincs rajta matrac. Vagyis innentől kezdve egy paplanszerűséggel letakart deszkán kell aludnom. Egy kőkemény, hideg deszkán. A párna pedig… Nos, a párna nem tollal vagy szivaccsal, hanem apró babszemekkel van megtöltve, próbáld ki és megtudod milyen!
Az elkövetkező pár napban megismerkedtem a környékkel. A kerületünk egy nagyon kellemes, csendes kis kertváros volt Tokió belvárosától alig fél órára, ami ott nagyon nagy szó! Egy kis folyó partjánál laktunk, amit akkor épp gyönyörűen virágzó cseresznyefák szegélyeztek, és hihetetlen módon óriási teknősbékák és aranyhalak úszkáltak benne (egy majdnem 30 milliós agglomeráció kellős közepén)!
Kicsit ki is merészkedtem a város dzsungelébe, és összehaverkodtam a kolesz külföldi lakóival, meg azzal a kevés japánnal, akik tudtak angolul. A kissé spártai körülmények ellenére (a már említett ágyon kívül a legnagyobb gond az igen gyenge fűtés volt, de ez mindenhol probléma Japánban) kezdem jól érezni magamat.
Ordítozások és sikolyok
Feltűnt egy-két furcsaság is: legfőképpen az ordítozás. Hogy érzékeltessem a dolgot, már az első naptól rendszeresen összerezzentem, amikor a felem szembejövő japán srácok minden látható ok nélkül rám üvöltöttek; ennyire azért nem utálhatják a külföldieket!?! Éjszaka pedig az egész kolesz egy Scream-epizód hangulatát idézte: ordítozás, sikolyok és halálhörgések (na jó, ez utóbbi talán nem annyira) rezegtették meg az ablaküveget.
Kissé megszeppent érdeklődésemre elmondták, hogy miről is van szó: az elsőévesek tiszteletüket hangos (khm…) üdvözléssel kötelesek kifejezni az idősebbek (tehát rangban fölöttük állók) iránt minden találkozás alkalmával. Az éjszakai zenebona pedig a heya-mawari velejárója, amikor az újaknak végig kell látogatniuk a régi kollégisták szobáit, és artikulátlanul üvöltve bemutatkozniuk.
Maga a bemutatkozás hihetetlenül szertartásos, rengeteg meghajlással és shitsureishimasu-ozással (ez a gyakran használatos japán kifejezés magyarul kb. annyit tesz: bocsánat hogy élek, nem vagyok méltó rá, hogy egy levegőt szívjak veled). Ezután közölték, hogy hamarosan a külföldi diákoknak is illik bemutatkozni, először az avatási szertartáson. Hoppá…
A felavatás
Az avatási szertartásra egy vasárnap délelőtt került sor, öltönyben és nyakkendőben kellett megjelenni (mint minden kollégiumi rendezvényen). A nagytermet hatalmas felkelő napos zászlók díszítették, és előttük felsorakozott a kollégium mind a négyszáz diákja, a tanárokkal és vezetőkkel egyetemben.
Először hosszú és unalmas beszédek következtek (pláne, hogy egy kukkot sem értettem belőlük), aztán az egyetemi himnusz eléneklése. Na ez már sokkal érdekesebb volt: néhány diákegyenruhás tag hatalmas zászlókkal felvonult, és katonás mozdulatokkal vezényelni kezdett a tömegnek, akik olyan lelkesedéssel adták elő az indulót, mint valami háborús filmben.
Ezek után a Wakeijuku négy házának (pont mint a Harry Potterben) újoncai felsorakoztak (engem is beleértve), és egyenként szertartásosan bemutatkoztak. Ez úgy zajlott, hogy a delikvens kilépett a sorból, meghajolt, torkaszakadtából ordítva elmondta az előírásos üdvözlő szöveget, ismét meghajolt, majd visszalépett és jött a következő. Természetesen itt is a hangerőn volt a hangsúly, a különösen artikulálatlan produkciókat még meg is tapsolták, főleg ha külföldi volt az elkövető. Talán mondanom sem kell, hogy álló ovációt kaptam…
Levetkőzött japán gátlások
Este nagyszabású welcome partyt rendeztek a tiszteletünkre. Hát, ez sem volt piskóta. Azt eddig is tudtam, hogy a japánok nem bírják az italt de ami ott folyt… Természetesen kitűnően meg volt szervezve, minden sarokba vödrök voltak kikészítve (kitalálhatjátok miért…), és külön figyelmeztettek minket, hogy ne a legjobb cipőnket vegyük fel (inkább nem részletezem…). Sajnos a parti bizonyos részleteiről nem számolhatok be egy 18 éven aluliak által is olvasott blog hasábjain, de a lényeg az elsőévesek produkáltatása volt egy asztalokból összerakott színpadon.
A legtöbb esetben két dologra ment rá a műsor: a vedelésre és a pucérra vetkőzésre. A máskor udvarias és visszafogott japánok a szó szoros értelmében levetkőzték minden gátlásukat. Az volt a legfurcsább, hogy az egész őrjöngést mosolyogva nézte végig a kollégium teljes felnőtt személyzete a tanárokat és a takarítónőket (!!!) is beleértve.
Ja, és külön megbíztak valakit, hogy videóra vegye az egészet! Hát nem tudom, de szerintem a leendő japán vállalatvezető, aki a filmen anyaszült meztelenül rókázik a közönség hangos biztatása közepette, egyszer még súlyos zsarolópénzeket fog fizetni a kazettáért…
Epilógus
Az első fél év alatt meglehetősen sok buktatón kellett átevickélni. Jó pár kilót fogytam, mire megszoktam a helyi kaját, és csak jó fél év múlva jutottam el egy olyan nyelvi szintre, hogy legalább alapszinten tudjak kommunikálni az utcán vagy egy boltban.
A kollégiumból is elköltöztem (túlságosan drága volt), és kibéreltem egy hagyományos japán stílusú „lakást”: 12 négyzetméter, bútorok nélkül egy fűtetlen faházban. Itt meg kellett szoknom a földön (tatamin) ülni, étkezni és aludni, téli éjszakákon akár 5 fokban is. Még jó, hogy a japánok feltalálták az elektromosan fűthető paplant!
Az ösztöndíjamat kiegészítendő németet és magyart (!) tanítottam unatkozó japán háziasszonyoknak (tulajdonképpen „társalkodónőnek” kellettem nekik, mivel a férjük jó vállalati szamuráj módjára éjjel-nappal dolgozott), ez amúgy nekem is remek nyelvgyakorlás volt (rossz az, aki rosszra gondol!).
Megtanultam Tokióban tömegközlekedni, és higgyétek el, egy 30 milliós városban a „tömeg” szó egészen új értelmet nyer! Nem utolsósorban be kellett illeszkednem egy társadalomba, ahol minden annyira „más”, hogy európai ésszel gyakran felfogni is nehéz.
Végül életem egyik legszebb két és fél évét töltöttem Japánban. Megtanultam a nyelvet, megismertem és megszerettem a kultúrájukat, és a világ minden tájáról lettek barátaim és barátnőim. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ennél nagyobb kalandot el sem tudtam volna képzelni, és olyan jellemfejlődésen mentem keresztül, ami az MBA-nél is sokkal többet ér. A legjobb dolog, hogy most már nyugodtan alhatok abban a biztos tudatban, hogy ha akár el is rabolnának az ufók, ezek után még velük is biztosan megtalálnám a közös hangot!”
Sajnos egyelőre eddig tartott tableno beszámolója, talán nem vagyok egyedül, aki azt reméli, hogy nem ez volt az utolsó írása. (Ezt lehet felhívásnak tekinteni keringőre – vagy inkább kagurára...)
Beszélgetni, vitatkozni, tapasztalatokat megosztani lehet itt, a kommentekben, vagy a Határátkelő Facebook-oldalán. Aki pedig megtisztel azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
Olvasd el a legérdekesebb posztokat és szólj hozzá!
Elindulni, de mennyiből? - gyakorlati tanácsok
Kisokos Nagy-Britanniába indulóknak
Megyünk valahová a világ végére
Mindig fel tudtuk segíteni a másikat
Bánom, hogy nem előbb mentem el
A ritka kivételbe csöppentem bele
Kipróbálom, mi az a megélhetési bűnözés
Minden rossz megtörtént velünk
A Mester, aki adott egy esély Ausztráliának
Utolsó kommentek