Szőkésbarna, 190 centi magas és brit. Nem szőkésbarna (…), apró és törékeny, bangladesi. Vajon melyik a csúcsvezető és melyik robotol éhbérért? A mai posztban egyik törzstagunk, Momo mutatja be az Arab Emirátusok külföldi munkavállalókból álló közösségének két végletét: a csúcson lévő európait és a legalul nyomorgó ázsiait. Túlzás nélkül állíthatom, ismét egy nagyon érdekes írás következik!
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)
„Úgy gondoltam, hogy bemutatom az Arab Emirátusok személyes oldalát is, egész pontosan két olyan érdekes egyéniséget (két munkatársamat, az expat közösség és a társadalmi ranglétra legtetejéről és legaljáról), akik tipikusan csak ebben a régióban válhattak azzá, amik...
Paul, az angol menedzser
Paul 10 éve érkezett az Emirátusokba, amikor még egészen más világ volt. Akkoriban még hatalmas hatást tudott elérni megjelenésével: 190 centi, 90 kiló (tehát körülbelül 20 százalékkal nagyobb testtömeg, mint amit itt megszoktak), kék szem, jólfésült szőkésbarna haj és fehér bőr.
Igazából nem tudom, hogyan és mint kezdte karrierje építését, de egy bizonyos: jelenleg ő az általános menedzsert ellenőrző általános menedzser (nem vicc, vagy túlzás, tényleg).
Szóval senki sem tudja igazán, mivel is tölti ki munkaidejét és miért kap forintban körülbelül 5 milliót havonta, a fel-alá sétáláson kívül: ez utóbbi viszont elég hatássos, mert megjelenése mindig lenyűgöző. Van még egy specialitása: az angolszász menedzseri röhögés.
Ez a következőképp zajlik: hasonlóan más, mezei röhögésekhez, ez is társas tevékenység, tehát kell hozzá egy másik ember. De eme röhögés esetében egy másik angolszász menedzser kell hozzá. (Nem-menedzserrel semmiképp sem megy, de a német, holland, amerikai hasonrangúakkal sem az igazi: ezt csak az angolok tudják, gondolom, ez még a gyarmati időkből származó kulturális elem.)
Szóval egyikük mond egy poént, ami szerintem, és általában minden kis bugris szerint, teljesen lapos. Utána elkezdenek rajta irdatlanul röhögni, de úgy, hogy mindenki érzi, ő csak azért nem értette meg a poén lényegét, mert nem elég intelligens. Néha kialakul a „király meztelen”-hatás, mármint hogy senki sem akarja kinyilvánítani, hogy nem értette a poént és így néhányan a közelben szintén kényszeredett vihogásba kezdenek. Persze az angolszász menedzserek röhögése győzedelmesen és fensőbbségesen túlszárnyalja mindenki másét.
A vállalati ebédlőben a többi nemzetiség békésen, nyugodtan és kulturáltan eszik, de az angolszász menedzseri asztal egyfolytában harsog az idióta röhögéstől. Úgyhogy senki nem is mer leülni hozzájuk, sőt, még a közelükbe sem. A világ azonban változik és az arabok kezdik felfedezni, hogy attól, hogy valaki egy szép szál fehér bőrű ember, és tudja ezt a röhögést is, még egyáltalán nem biztos, hogy mást is tud. Szóval az angolszász menedzseri asztal közönsége az elmúlt évben alaposan megfogyatkozott és a röhögésük is kevésbé erőteljes... de Paul még mindig tartja a frontot.
Kis Mohammed
Kis Mohammed (Paul testtömegének a fele, azért is nevezem így) a mosodában dolgozik, asszisztensként, és bangladesi.
Először is szeretném elmesélni, honnan ismerem: rajta kívül ugyanis 1200 hasonló kis pária dolgozik a cégünknél, akiknek szerét-számát nem tudom, de neki volt egy húzása, amitől ugyanolyan ismert lett, mint a CEO. Mégpedig az, hogy az éves céges bulinkon felállt a színpadra, és előadott egy lélegzetelállító magánszámot: összetört egy rakás üvegpoharat, ráfeküdt, aztán meg egynéhány haverja is végigtáncolt a hasán.
Megmondom őszintén, a szám elején azt hittem, szegény kissrác besokallt, kiborult nála a bili és az alacsony fizetése és egyéb szörnyű életkörülményei miatt úgy döntött, ott előttünk követ el öngyilkosságot. (Végül is 1200 alkalmazott között, a nagy számok törvénye alapján ez előfordulhat.) Szerintem a legtöbb európai menedzsernek is hasonló gondjai lehettek, mert kimeredt szemmel, zavartan bámulták Mohammedet, ujjaik a mobiltelefonok billentyűin, hogy időben hívhassák a mentőket... Indiai munkatársaim azonban lazán végigröhögcsélték az egész show-t, és utána felvilágosítottak, hogy az ilyen fakírkodás csak gyakorlás kérdése és amúgy sem egy nagy szám.
Na, szóval szerintem Mohammed Európát is végigturnézhatná, mint indiai fakír, de erről nem tud és ezért csak nálunk dolgozik, mint mosóember. Én viszont azóta a magánszám óta mindig megkérdezem tőle, ha összefutunk, hogy miként megy a sora...
Szóval kis Mohammed sokáig heti átlag 60 órát dolgozott, és még muszlim ünnepek alatt sem vett ki szabadságot, ugyanis esküvőjére gyűjtötte a szabadnapokat. Igaz, azt sokáig nem tudta, mikor lesz az esküvője, ugyanis a szülei még nem találtak neki menyasszonyt, de ettől nem lanyhult a lelkesedése.
Persze lehet, hogy azért is dolgozott annyit, mert a munkásszálláson, ahol lakik 20 másik hasonszőrűvel osztozik egy szobán és így minek menjen haza, pihenni úgyse nagyon tud.
Na, de egy szép napon érkezett a hatalmas újság, a szülei mégis összegereblyéztek neki egy menyasszonyt. Mohammed boldog izgalommal ment haza, majd egy hónap múlva fájó szívvel visszaérkezett. Tovább gyűrte a heti 60 órát, töretlenül. Aztán egy szép nap egy bonbonos dobozzal körbejárta az irodaépületet: kislánya született.
Nagyon boldog volt, bár tudta, hogy csak egy év múlva látja a mézeshetek gyümölcsét, ugyanis a cég csak minden második évben vesz neki repülőjegyet.
(A Mohammedhez hasonló sorú, rangú emberek amúgy általában így élik le egész életüket: dolgoznak az Emírségekben 30 évet, hazajárnak minden második évben, jó esetben csinálnak minden alkalommal egy gyereket, aztán küldözgetik haza minden hónapban a 30 ezer forintot a 40 ezer forintnak megfelelő jövedelmükből. Így a gyerekeik már tudnak otthon tanulni, nem úgy, mint ők egykoron...)
Egy nap azonban lázadás történt (azt nem tudom, kis Mohammed éppen benne volt-e a dologban, de annyi bizonyos, hogy jó néhányan igen cégünk több ezer hasonszőrű alkalmazottja közül igen). Valamelyik nagyokos menedzser ugyanis kitalálta, hogy költöztessük át a munkásokat a városból a sivatagba, ott a szállás is olcsóbb, és a városképet sem rontják annyira a nyomorultak. (Ez összhangban van a várostervezési politikával, melynek értelmében kipaterolják a páriákat a külvárosokba.)
Felpakolták tehát őket a vállalati buszra és elfuvarozták őket az új, sivatagi lakóhelyre. Néhányuk csak állt az új szálláshely mellett megrökönyödve, mások egyből szaladtak vissza a buszba és kijelentették, hogy ők ide nem jönnek. Menedzsereink rendkívül le voltak döbbenve, ugyanis senki nem várta ezt a viselkedést.
Még nagyobb lett a döbbenetük, amikor benéztek a sivatagi munkásszállás szobáiba: a szerény kis munkások rövid ott tartózkodásuk alatt telepingálták mindenféle elképesztő jelenettel a falat. A részletekbe nem megyek bele a 18 év alatti olvasók miatt, csak ízelítőül: az angolszász (és német) menedzserek mind ott voltak karikatúraként, de állítólag teljesen felismerhető formában, ostor is volt, meg négykézláb állás is, meg miminden... (azt nem merték nekem elmondani, hogy én, mint akkoriban egyetlen fehér női alkalmazott mit máveltem a falakon).
Viszont így legalább végre akadt egy sztori a menedzserasztalnál, amin nemcsak az angolszászok tudtak röhögni.
Epilógus: végül is megváltozott a terv és senkit sem tuszkoltak ki a sivatagba. A legnagyobb festőművészek ellen azonban fegyelmi eljárás indult.”
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország, Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
Belekóstoltam az igazi függetlenségbe
Nagyon haragszom Magyarországra
Fojtogatónak érzem ezt a légkört
Érzékeltették, mi csak külföldiek vagyunk
Menni haza a biztosba, vagy maradni a bizonytalanban?
Felpezsdíteni rutinná vált életem
Lecserélnéd-e a neved a boldogulásért?
A szüleim imádkoznak, hogy ne sikerüljön
Utolsó kommentek