Egészen különleges posztot olvashattok ma, hiszen Kriszta nem akárhonnan, egyenesen az Egyesült Arab Emirátusokból írt. Táruljon ki tehát egy egészen különleges világ, ahogyan azt egy magyar házaspár és két gyermekük megéli!
„Mi négy éve két kicsivel vágtunk neki a nagyvilágnak, ráadásul nem Európának és nem is a miénkhez hasonló kultúrába csöppentünk.
Többéves „hajtunk, de nem jutunk semmire, uzsorás banki hitelt meg nem akarunk a nyakunkba”-vívódás után jött a szikra, hogy el innen. Hosszas agyalás és sikeres állásvadászat után, a már minden részletet tartalmazó aláírt szerződéssel a zsebünkben, pontosabban a férjem zsebében, belevágtunk.
A nagyobbik gyerek majdnem 4, a kicsi másfél éves volt. Az első, ami miatt nagyon nehéz gyerekekkel együtt vállalni a távolságot, az a család, leginkább a nagyszülők. Nálunk nagyon szoros a családi kötelék, úgyhogy komolyan megszenvedtem a döntésünket. Pedig a kezdő lökést én adtam, én kezdtem fűteni a férjemet, hogy izzítsa be a nagyvilágban élő közelebbi-távolabbi rokonságát, küldje az önéletrajzait és menjünk!
Helyismeret nélkül
Szóval 4 évvel ezelőtt megérkeztünk az Egyesült Arab Emirátusokba. Szerződés és néhány segítőkész arab ismerős volt, ennyi. Nem ismertük a terepet, árakat, mit hol és mennyiért, mi a jó fizetés és egyebek.
Ráadásul az ingatlanárak az egekben voltak, ezért nem Dubajban béreltünk lakást, hanem a közvetlen szomszédságában található és jóval sokkolóbb Sharjahban.
Az első hónapokban azt hittem, meg fogok őrülni. Egyedül voltam egész nap a gyerekekkel bent a lakásban, mert fullasztó meleg volt reggeltől estig.
Mára megszoktam és meg se kottyan, amitől akkor úgy éreztem nem kapok levegőt. Úgy éreztem, fuldoklom a meleg zselés "levegőtől", a szagoktól, az emberektől, a fekete leples nőktől és a szerencsétlen üres tekintetű indiai melósoktól vagy a pakisztáni pizsama-szerű öltözetet hordó durva tekintetű férfiaktól.
Sokkot kaptam az egésztől, a férjem pedig szeretett volna segíteni, de nem tudott. Rengeteget dolgozott, az első időszakban bizonyítani kellett, rá is óriási stressz nehezedett, mert az elején sok saját pénz ment el a lakásbérletre illetve a berendezkedésre, autók vásárlásába. Ezeket ugyanis a cég nem állta.
Nagyon nehéz volt ebből kikeveredni
Állandóan takarítottam és bőgtem. Rengeteget. A fogyás is jól ment ebben az időben.
Az első Karácsonyba kicsit beledöglöttem és mivel én depressziós és dühös voltam, így anyaként sem álltam a helyzet magaslatán. A kicsi ebből nem szívott semmit magába, a nagy annál inkább. Hisztis volt, ha én rosszkedvűen lézengtem és türelem helyett dühösen reagáltam a legtöbbször.
Nagyon nehéz volt ebből kikeveredni és olyan erővel volt honvágyam, hiányzott a család, barátok, minden ami hazai, hogy azt elmesélni sem tudom. Otthon nagy társaságom volt, nem kellett belefulladnom az otthonlétbe, a kiköltözéssel ez drasztikusan változott meg.
Viszont eltelt 6-8 hónap és egyre jobban megszoktuk az itteni létet, egyre több ismerős, idővel valódi barát lett. Hála Istennek gyerektársaság is, aztán hétvégi magyar iskola, értékes programok a gyerekeknek, csodás partik a nemzeti ünnepeinkre, Karácsonyra.
Sosem felejtem el, hogy milyen boldog volt a férjem, mikor annyi magyarországi pofon és sikertelenség után megvehette nekem a vadiúj autót, amit otthon sosem tehettünk volna meg :)
Sosem felejtem el mennyire büszke férfi volt, hogy ezt meg tudja adni nekem és a gyerekeknek. Nagyon jó érzés volt, nagy boldogság. Mindig volt miben reménykedni, láttunk magunk előtt egy ígéretesebb jövőt, amit a gazdasági válság elsodort egy időre, de alhamdulillah (ahogy itt mondják: hála Istennek) nem rúgták ki az állásából és idővel talált jobbat is.
Óvoda, iskola...
Nehéz volt elfogadnom az elején az itteni óvodai, iskolai rendszert is. Sajgott a szívem, hogy a gyerekek nagyjából 3 éves kortól egyenruhában, nehéz táskát húzva indulnak kora reggeli ébresztés után tanulni. Itt a brit iskolarendszer terjedt el, az iskola előtt már két évig iskolai előkészítőbe járnak. Ráadásul már ebédre itthon vannak...nincs délutáni gyerekfelügyelet, teljes ellátás. Csomagolok és főzök.
Fájt a szívem, hogy sokkal kevesebb aktivitást, sportot és minőségi gyerekprogramot tudok biztosítani a gyerekeimnek, mint otthon. Ami van, az is horror áron általában.
Viszont minden vinnyogásom ellenére a gyerekek boldogok, imádnak iskolába járni és jó tanáraik vannak, akik biztatják, nem pedig letörik őket. Mostanra már úszni, jégkorizni és balettórára viszem őket. Kialakult az élet és egyre ritkább, csillapodott a honvágy.
Még mindig nem tudjuk zsebből megvenni vagy felépíteni álmaink kertes házát, nem élünk nagy lábon, megnézzük mire költünk, de nincsenek megélhetési gondjaink. Ellentétben az otthoni utolsó évekkel, tudunk félretenni is egy keveset, ahelyett, hogy a tartalék pénzünkből kéne minden hónapban kipótolni a férjem fizetését a normál megélhetésünkre.
A gyerekek gyönyörűen beszélnek magyarul, arabul és egyre jobban angolul. Ez önmagában kincs!
Ki vigyázzon a gyerekekre?
Ami számomra még mindig nehezen elviselhető, hogy nem tudtam elhelyezkedni. Nagyon nehéz olyan állást találni, ahol normálisan megfizetnek és normális időben érek haza. Most ezen vagyok, de keveset beszélek arabul, bár az angol majdnem mindenhol elég, de ha már csak angolul beszélőt keresnek, akkor anyanyelvit és őket is fizetik meg a leginkább.
A legeslegnagyobb probléma, ha gyerekestül lépsz, hogy kire bízod őket. Itt totál képzetlen ázsiai nők a takarítók, bébiszitterek. Jellemzően bentlakó cselédlányként ellátják a teljes háztartást és a gyerekekről is ők gondoskodnak. Na, erre nem bírtam eddig rávenni magam.
Vágyom már rá, hogy 7 év után újra munkába álljak, de a gyerekeimet képtelen vagyok írástudatlan, ki tudja honnan jött és kicsoda asszonyokra bízni. Mikor kijöttünk még csak a nagy beszélt, Ő is szinte csak magyarul. El sem tudták volna mondani, ha valaki nem bánik jól velük.
Azt akartam, hogy beszéljék az anyanyelvüket/apanyelvüket, tanulják meg a mi "szabályainkat", az én főztömet egyék, szokják és féltettem őket, de nagyon! Talán most eljött az ideje, hogy munkába álljak. Remélem, hogy kapok lehetőséget idővel.
A házasságunknak is nagy kihívás volt
Összegezve az eltelt 4 évünket, nem bánom, hogy lépünk egy ekkorát, de megvolt az ára. Az otthoniak persze nem látják a nehézségeket vagy túllihegik a rémületet, ők azt hiszik ez itt a szimpla Paradicsom és jólét vagy a női elnyomás földje. Hát nem!
Küzdelem, helytállás és rengeteg munka, sok lemondás. Nőként biztonságban és szabadon élek és ha megugranám a bébiszitter problémámat, akkor munkát is szabadon vállalhatok.
Vannak a ritka szerencsések, akiknek tényleg szinte csak a jó jut, de ők vannak jóval kevesebben. Sokkal keményebb a munkában helytállás itt, mint otthon.
Apukámnak örök szívfájdalom, hogy az unokákat csak évente egyszer látja, a család és az igazi jó barátok hiányoznak és fognak is, de remélem még kapunk itt néhány évet. Idővel visszamenni a célunk, de nem mostanában.
A házasságunknak is nagy kihívás volt a váltás, az évek alatt szinte nem voltunk kettesben sehol, mert nem volt kire bízni a gyerekeket. Kihívás, ami szerencsénkre csak jobban összekovácsolt minket, mi közösen gyűrjük le a nehézségeket és közösen örülünk annak a jónak, ami jut!
Ennyi jutott most eszembe...mindenkinek a legjobbakat, annak is aki bevállalja, hogy otthon próbál talpon maradni és annak is, aki nekivág a világnak! Egyik sem könnyű...”
Beszélgetni, vitatkozni, tapasztalatokat megosztani lehet itt, a kommentekben, vagy a Határátkelő Facebook-oldalán. Aki pedig megtisztel azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
Olvasd el a legérdekesebb posztokat és szólj hozzá!
Elindulni, de mennyiből? - gyakorlati tanácsok
Kisokos Nagy-Britanniába indulóknak
Megyünk valahová a világ végére
Mindig fel tudtuk segíteni a másikat
Bánom, hogy nem előbb mentem el
A ritka kivételbe csöppentem bele
Kipróbálom, mi az a megélhetési bűnözés
Minden rossz megtörtént velünk
A Mester, aki adott egy esély Ausztráliának
Mint gyárakban a félkész termék
Elképzelhetetlen ennél nagyobb kaland
Nem tudom, hazamegyek-e végleg valaha
Utolsó kommentek