Folytatjuk Péter történetét, aki minden mindegy alapon megpályázott egy új-zélandi állást, aminek felmondás, egymillió forintos repülőjegy és házasság lett a vége (az első részt ide kattintva olvashatjátok). Ott kapcsolódunk be, ahol tegnap elvarrtuk a történet szálát, jelesül, hogy hőseink gépe leszáll Új-Zélandon.
„Megérkezvén a szállásunkra már csak egy gyors zuhanyra futotta az erőnkből – 28 órát repülni azért nem vicces.
Második nap már volt bennünk annyi erő, hogy egy laptopot beszereztünk, valamint találtunk egy szupermarketet, ahol az alapdolgokat meg tudtuk venni.
Lakáskeresés indul. Puff, szinte minden ideiglenes szállás foglalt, lévén éppen rögbi világbajnokság és a város tele szurkolókkal. Mintha a fogamat húznák, de nincs mit tenni, akkor maradunk egyelőre itt, csak ez nem tesz jót a költségvetésünknek.
Leballagok a recepcióra, paff, itt is minden foglalt hosszú távon. Szerencsénkre éppen érkezett egy visszamondás (gondolom, kiesett valakinek a kedvenc csapata), így ha nem gond, hogy költöznünk kell egy másik szobába, akkor még maradhatunk a hétvégére, de a következőre semmiképp. Sebaj, legalább most még bírjuk.
Írok is gyorsan a nem túl olcsó netről a bevándorlási ügynöknek, hogy találkozzunk, beszéljük át, mit és hogy. Hát az jó lenne, de ő Auckland mellett lakik (laza 650 km-rel arrébb), szóval jól elmondja telefonon és majd én szépen bemegyek, elintézem. Hát nem esett jól, de tényleg el tudtuk intézni telefonon.
Irány az orvos!
Orvosi vizsgálat. Mert egy évet meghaladó tartózkodási kérelemhez ez is kell. Kerestünk is a neten orvost, van is, de majd csak pénteken rendel délután 3 után. Affene, akkor hétfőn nem tudok kezdeni, tekintve, hogy a bevándorlásiak 3-kor zárnak.
Gyors ismerkedés, nem véletlen a nevében az ismerős karaktertömörülés (Dr. Gyenge), 56-os magyarok a szülei, ő már kint született. Kedves, mindent hamar elintézünk, de a röntgen és a vérvétel máshol van (viszont legalább közel).
Reggel 10 óta étlen-szomjan, jó, akkor séta indul. A röntgen van közelebb, hát irányba álltunk. Odaérkezve kiderül, kigyulladt valami, az egész épületet lezárták, ma már nem is nyitják meg – mondja mosolyogva a tűzoltó, aki látja, hogy ott téblábolunk és nagyon nem találunk valamit.
No, akkor ennek fuccs, a másik hely valahol a távolban, már nem érünk ki, akkor irány a vérvétel! Felvételi lap kitöltése, már majdnem bent is vagyok, amikor megkérdezi a nővérke, ettem / ittam-e, mondom neki nagy büszkén, hogy 10 óta semmit. Elszomorodik, az nem elég... Majd jöjjek hétfő reggel. Kifelé még rákérdezek, meddig tart kiértékelni, mosolyogva közli, hogy 3-4 munkanap. Na, a jövő héten se tudok kezdeni. Itt elment az életkedvem, szerencsére párom eddigre túljutott az első sokkon és mélyponton, így hamar gatyába rázott.
Más világ
Hétfő reggel röntgen, sajnos nem tudnak most velem foglalkozni, majd csak 10 óra után. Visszakérdeztem, hogy ezen mi a sajnos - még él bennem a magyarországi egészségügyi helyzet, így meglepő volt.
A vérvételen minden simán megy.
Tízre visszaértünk a röntgenre, adatlap, menjek a váróba. Még meg sem melegedett az ülepem alatt a bőrkanapé, máris szólnak, menjek. A fülkében vetkőzzek, öv maradhat. Fél perc után rám nyit a nővérke, kész vagyok-e. Kész. Odaállít a gép elé, mély sóhaj. Kész.
Még álldogálok ott, mire bekukucskál és mondja: kész vagyunk, mehetek öltözni. Kifelé menet még megmutatja, milyen szép tiszta a tüdőm (sose dohányoztam, bár hiányoltam a jóféle fekete kormoló teherautók között bringázott évek okozta kátrányfoltokat). Kérdezem, körülbelül mikor lesz meg az eredmény? A válasz, hogy már el is küldte a beutaló orvosomnak. Államat összeszedtem a két emelettel lejjebbi padlóról, illedelmesen megköszöntem, kifelé fizetés. Más világ...
Ránk mosolygott a szerencse
Na, ha nem megy az olcsó lakás önállóan, akkor még mindig ott van az általam nagyon került népség, az ingatlanügynök. Hátha...
Hát ügynök, az volt, ráadásul az ellenszenves fajta. Plusz horror árat kért azért, mert kiad nekünk egy egyszobás, konyhasarkos lakást (ha kifizetjük, akkor csak egymást tudjuk nézni evés helyett a következő két hétben). No deal, thanks.
Itt halkan megjegyzem, hogy bár sehol sincs feltüntetve, de államilag megszabott, hogy 4 hét kauciót (bond) kell fizetni, ami azért egy kisebb vagyon, ha az ember fia / lánya felkészületlenül érkezik.
Akkor adjuk lejjebb, nézzünk csak egy szobát, van sok. Pároknak? Na, úgy már nincs, ahol van, ott is csak a hétvége után, de nekünk mégiscsak aludni kellene valahol a hétvégén is, és az sem esne rosszul, ha kicsiny vagyonunk (két utazótáska tartalma) is megmaradna.
Vészesen közelgett a hétvége, de csütörtökön ránk mosolygott a cseresznye (vagy csak beletörődtünk és már nyugodtabban keresgéltünk, nem tudom). Eldugott ügynökség, kiadó lakás külkerületben, megfizethető áron, nincs közvetítési díj, csak üres. Sebaj, kell. Kivesszük.
Azt úgy nem lehet. Meg kell nézni.
Szóval péntek reggel elszaladtunk megnézni. Kétszobás, üres, de van mosógép, szárító, hűtő, áram is még, mert nem kapcsolták ki az előző bérlő után. A kilátás viszont valami hihetetlen. Hátránya még, ami miatt olcsóbb, az az, hogy itt a reptér, és hallani a gépeket. Mi az egy vasút közelében lakó magyarnak?
Vissza a városba, délre készen lesznek a papírok, szóval kijelentkezés, feleségem marad a cuccokkal, én meg spurizok dolgozni, mert hát nekem már olyat is kell. Délben költözés, taxival ki, busszal vissza, dolgozás tovább.
Kiwi-e vagy?
Mint jól fejlett társadalomban illik, az áram/net bekötési kérelmet neten is le lehet adni, így meg is tettem mindezt.
Egyszer csak kapom a levelet, akkor jönnének kötni a netet, de nem kell nekik semmi, csak valaki nyissa ki az ajtót. Megbeszéltük a feleségemmel, ez menni fog, meg a teával kínálás, de több ne nagyon legyen.
Bent elráncigáltak egy találkozóra, mire visszaérek, látom, hogy keresett a párom. Felhívom, kiborulva meséli, hogy valami kis kínai volt, egy kukkot se értett abból,a mit mondott, így inkább elment, nincs net. Pár perc múlva főnököm mobilja (meg kell adnom, mert kértek ellenőrzési pontot, hogy valóban dolgozom-e) csörög, s 2 perc visszakérdezgetés után kiderül, velem óhajt valaki beszélni.
Tíz perc telefonálás után kiderült, ő volt kint, de nem voltam otthon, és ő nem köt semmit, ha nincs ott a megrendelő, meg különben is, nem tudta ellenőrizni, valóban én vagyok-e a megrendelő, szóval küldjek el neki mindent és majd akkor jól kijön megint, és ha nem vagyok otthon, nem köt semmit és vissza is mondja.
Na, itt ütött vissza picit az, hogy itt minden 7. ember bennszülött kiwi, a többiek bevándorlók. Nem állítom, hogy én mennyire jól beszélek angolul, de azért meg szoktam érteni, amit mondanak és meg is tudom magam értetni, de ez a faszi nem volt egyszerű eset, nem is csoda, hogy párom szolid angoltudásával még csak kikövetkeztetni sem tudta, mit akart.
A második felvonásban előre egyeztetett időre hazaugrottam, és immáron egy teljesen érthetően kommunikáló technikus jött ki, akiről a feleségem már a fél életútját tudta (mégiscsak tud azért angolul :P), mire hazaértem. Bekötés 5 perc, volt egy kis gondja a magyarra állított billentyűzettel, de azért megoldottuk.
Egymásba kapaszkodva
Szóval kiértünk, van hol aludni, bútorok még nincsenek, de már találtunk használt cuccokat jó áron és csak a fizu megérkezésére várunk. Elölről kezdjük, nulláról, de már most érezzük, jó lesz ez!
Menet közben – szerencsére felváltva – mindketten besokalltunk, elegünk lett, de mindig fel tudtuk segíteni a másikat. Nem is tudom, hogy lehet ezt végigcsinálni, hogy ne fusson haza az ember a sokadik nehézség láttán.
Ha valaki júliusban azt mondja, én szeptemberben a tavasz illataiban tobzódó Wellingtonban dolgozom, kérek én is abból, amit szed, mert ilyen látomást akarok. De ez már nem az. Valóság.
Eddigi utunk nem volt zökkenőmentes, de élvezzük, van sok felfedezni való, tetszik, hogy a parkban mosolyogva rám köszönnek ismeretlenek (valahol az az érzés fog el, mint otthon, amikor Hondában ülve egy másik Hondást látva intettünk egymásnak, vagy akár félrehúzódva ismeretlenül is elbeszélgettünk, csak itt mindenki ilyen), a pénztáros mosolyogva köszönt és érdeklődik, hogy érzed magad – és nem azért mert kötelező.”
Így végződik Péter (és Klári) Új-Zélandra érkezésének története (remélhetőleg hallunk még felőlük, engem nagyon érdekel a további sorsuk, a mindennapjaik). Számomra a legnagyobb tanulsága az volt, hogy próbálkozni kell, mert néha a leglehetetlenebb helyzetek változtatják meg az életünk.
Beszélgetni, vitatkozni, tapasztalatokat megosztani lehet itt, a kommentekben, vagy a Határátkelő Facebook-oldalán. Aki pedig megtisztel azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
Olvasd el a legérdekesebb posztokat és szólj hozzá!
Elindulni, de mennyiből? - gyakorlati tanácsok
Hogyan lehetsz sikeres külföldön?
Kisokos Nagy-Britanniába indulóknak
A spanyol meló – a narancson túl
Kipróbálom, mi az a megélhetési bűnözés
Minden rossz megtörtént velünk
Utolsó kommentek