Érdekes egy nép vagyunk, mi, magyarok. Mintha soha semmi nem lenne elég jó nekünk, minden örömben próbáljuk megtalálni azt, ami miatt kesereghetünk egy kicsit. Nem kellene másként megpróbálni?
Mai posztom apropója a pénteken lejátszott Magyarország-Svédország Eb-selejtező focimeccs, melyen a magyar válogatott a rendes játékidő utolsó percében lőtt góllal, kihagyott 11-es és svéd egyenlítés után, láthatóan kifáradva 2-1-re megvert valódi tétmérkőzésen egy nála jóval esélyesebbnek tartott válogatottat.
(Mielőtt folytatnám, kérem a foci iránt nem érdeklődő olvasókat is, ne meneküljenek el, nem mérkőzéselemzés következik!)
A fentiekből magyar csapatsportágakra (tisztelet a kivételnek, elsősorban a vízilabdázóknak) csak a következők nem érvényesek: nem szoktunk az utolsó percben lőtt góllal nyerni (kivételek persze vannak, de nem jellemző); a fáradtságból adódóan inkább mi szoktunk (volt) az utolsó percben kikapni; kihagyott 11-es után nem tudjuk magunkat lelkileg összeszedni; valódi tétmeccsen (azaz nem az utolsó fordulóban, amikor már minden eldőlt) jó másfél évtizede nem vertünk meg nálunk jobb együttest. Hirtelen csak ennyi.
„Igen, de...”
Kíváncsi voltam, vajon hogyan csapódik le ez a siker a neten, azaz mit írnak a kommentelők. Sok oldalt átböngésztem, és a tendencia teljesen egyértelmű: nagyon sokan valamiért nem tudnak felhőtlenül örülni a győzelemnek. A hozzászólások igen jelentős részében működött az „igen, de” faktor, azaz jött az ilyenkor szokásos megjegyzés-cunami: „ez a svéd csapat már nem olyan jó, mint amelyiktől a legutóbb kikaptunk”, „gyenge volt a védelmük”, „Ibrahimovics nem is akart futballozni” és még sorolhatnám.
Nem akarom tovább ragozni, mert ez a poszt tényleg nem a futballról szól (és nem is gondolom, hogy különösebben értenék hozzá), hanem arról, hogy egy teljesen egyértelmű sikernek miért nem tudunk egyöntetűen, felhőtlenül örülni?
Miért kell rögtön azzal foglalkozni ilyenkor, hogy milyen volt az ellenfél? Ha rosszak voltak, az legyen az ő bajuk, magyarázkodjon az ő kapitányuk. Vajon a svéd sajtót érdekelte az utóbbi akárhány alkalommal, amikor kikaptunk tőlük (és mivel elég gyakran összesorsoltak minket, ez elég gyakran előfordult), hogy mennyire voltunk gyengék? Vajon ők lamentáltak azon, hogy az éppen aktuális legjobbunknak miért nem volt kedve játszani?
Szóval miért nem tudunk bármilyen sikernek felhőtlenül örülni? Kit érdekel, mi gondja, kínja, baja volt az ellenfélnek – győztünk és kész. Jobbak voltunk, legyőztük őket, pont.
Szégyellünk sikeresnek lenni?
Azt hiszem, ez a hozzáállás érvényes az élet minden területére. Mintha szégyellnénk sikeresek lenni, és mintha szégyellnénk azokat, akik magyarként sikeresek lettek. Mindig találunk valami ellenérvet, ha magyar sikerről szólnak a hírek, mindig találunk valamit, ami miatt a mi sikerünk nem olyan jó siker, mint a másé – legyen az sport, irodalom (Kertész Imre Nobel-díja), tudomány, kultúra, és még sorolhatnám. (Itt és most valódi sikerekről van szó, nem a messziről jött ember felturbózott dicsekvéséről.)
Azt hiszem, ez a sírva vigadás magyar sajátosság. Pedig talán egészségesebb lenne, ha bátran felvállalnánk a sikereinket, és igenis büszkék lennénk azokra, akik elértek valamit. Ha a sikeres emberek példaképek lennének és nem bántani, fúrni, visszahúzni akarnánk őket. Ha azt mondanánk: igen, így is lehet, szorgalmasan, sok munkával, tehetséggel, keményen dolgozva elérni valamit.
A futballban éppen úgy, mint a hétköznapokban. Szerintem legalább egyszer meg kellene próbálni!! Ti mit gondoltok?
Véleményeteket várom itt, a kommentekben, vagy a Facebook-oldalon, ahol kapcsolatokat is lehet kialakítani. Aki pedig egyiket sem szeretné, csak megtisztelne azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
Olvasd el a legérdekesebb posztokat és szólj hozzá!
14 nap múlva Svédországba költözünk
Választunk egy országot magunknak
Elindulni, de mennyiből? - gyakorlati tanácsok
Nem bántuk meg, de nagyon nehéz
Odakint farkastörvények uralkodnak
A létbizonytalanság szelleme eltűnik
Utolsó kommentek