Mai vendégszerzőnk, Péter minden mindegy alapon megpályázott egy új-zélandi állást, aminek felmondás, egymillió forintos repülőjegy és házasság lett a vége. Irány a világ vége! – 1. rész.
Történt egyszer a nem is olyan távoli múltban, hogy a párommal (akkor még jegyesem) arról beszélgettünk, hogy meg kellene lesni, milyen az élet Magyarországon kívül. Jómagam munkámból kifolyólag már jártam egy-két nagyvárosban az EU-n belül (Frankfurt, Stuttgart, Koppenhága, Brno, Prága), és mindenképp angol nyelvterületben, és szakmai múltamra való tekintettel IT-s (Unix sys admin) helyekben gondolkoztunk.
Tudtam, hogy Anglia/Írország, noha szép helyek, sajnos leépítésekkel próbálják átvészelni ezt az időszakot. Új-Zéland valahogy mindig is tetszett, és tudtam, szinte minden vágyam / álmom megvalósulhat erre (óceán, hegyek, erdők, kedves emberek), így be is írtam gyorsan a keresőbe, gondoltam, hátha van valamilyen online portál, amin hirdetnek IT-s állásokat.
Nyerő is volt, gyorsan be is írtam, miféle állást keresek és a 63 találat láttán kicsit megörültem. Gondoltam, valami közepes vagy nagyobbacska céget kellene keresni, amelyik nem megy tönkre pár héten belül. Így esett a választásom a mostani munkahelyem hirdetésére.
Átlépte az álomhatárt
Mivel a keresőben volt egy funkció, amely az éves fizetés megadásával szűkíthette a találatokat, gyorsan el is kezdtem addig emelni a limitet, amíg eltűnik a hirdetés, hogy be tudjam lőni, mennyi az annyi. Itt majd leestem a székről.
Gyors keresgélés, a kinti APEH portálján be is írtam az éves fizetést és várakozva figyeltem az oldal Please, wait! feliratát. A kiköpött havi összeg gyors átváltása meg is hozta a kedvemet, hisz átlépte azt az álomhatárt, ami életcélként lebegett előttem, amiről azt gondoltam, egyszer biztosan elérem, hogy ennyit keressek – s lám, itt az alkalom. Huszonnyolc évesen valahogy nevetségesnek tűnt, hogy ezt elérjem, s mégis, az a szám most ott vigyorgott velem szemben...
A hiba akkor is hiba, ha jól sül el...
Gondolkodás nélkül, már-már az esélytelenek teljes nyugalmával böktem rá a send CV gombra és töltöttem fel az amerikás stílusban íródott CV-met, amit kötelező volt napra készen tartani az akkori kenyéradómnál.
Aztán a nap többi részében valahogy épp felém billent a trágyával megrakott szekér, és el is felejtkeztem eme cselekedetemről.
Aznap este egyszer csak csörög a telefon, megszakítva csendes pihengetésünket, sorozatnézés közepette. Látom, valami hosszú szám az. Privát mobil, csak egy-két tényleg arra érdemes külföldi kolléga ismeri, gondoltam, baj van, gyorsan fel is kaptam.
Párom csak annyit lát, hogy beleszólok, bemutatkozom, majd az esti fények közepette is jól láthatóan elsápadok. No igen, megtetszett az önéletrajzom, s affelől érdeklődik az ismeretlen, hogy tudok-e most beszélni, mert ahogy számolgatta, azért már benne vagyok az estében, noha ott már másnap reggelt írnak.
Rövid angolul megejtett csevej után közi, hogy köszöni szépen, hamarosan jelentkezik, hogy egy technikai szakemberekkel megtűzdelt csoport előtt felvételizzek, mert ő per pillanat csak azt szerette volna tudni, milyen az angolom.
Letettem a telefonom, s ekkor láttam meg kedvesem arcán a döbbenetet, majd jött a kérdés: ki, mi, minek, miért, hogyan és egyébként is...
Ekkor döbbentem rá, hogy közös életünket ma már gyökeresen megváltoztató mozzanatáról (miszerint beadtam a jelentkezésem a világ végére – ahogyan legkedvesebb barátom meghatározta az úticélunk) elfelejtettem beszámolni, esetleg őt is meginterjúvolni, mit is szólna hozzá.
Magyarázkodás és hosszas beszélgetés után arra jutottunk, ez az interjú még nem jelent semmit, de igazán szólhattam volna előre... megjegyzem teljesen jogosak voltak az ellenem felhozott vádpontok.
„Ez képes és felveteti magát!”
Ezek után még három, külön-külön mintegy másfél órás, tengereken és kontinenseken túli hívás volt. A már említett szakmai interjú, egy a leendő csapattal, illetve mivel egy ügyfél rendszereire vonatkozó állásról volt szó, így egy vele is, hiszen az ügyfél is bele kívánt (és a mai napig kíván) szólni abba, ki lép be a rendszereibe.
A második interjú után – melyet családom is jelenlétével megtisztelt – párom elsápadva rám nézett, majd röviden ennyit mondott: „Ezt nem hiszem el, ez képes és felveteti magát!”.
Mint utóbb kiderült, igaza lett. Az utolsó telefonos egyeztetés után, másnap reggel (az ottaniak munkanapjának végén) én még álmosan próbáltam ébredezni, de párom sürgetve keltegetett, mondván, belenézett a levelesládámba és ott egy angol levél (csak alapszinten beszélt angolul) számokkal. Erre hamar kiröppent a csipa az én szememből is, s gyorsan a monitorra fókuszáltam.
Gratulálnak és ha nekem is megfelel, október 3-án kezdhetek az általam kiszemelt összegért.
Aznap szeptember 5-e volt, gyönyörű, napos késő nyári idővel megáldott péntek. Összenéztünk, s csak annyit kérdeztem: mi legyen? Tudtam, mi lesz a párom válasza, de azért megvártam: Péter, ekkora lehetőséget nem szabad kihagyni.
A mellékelve küldött szerződés-ajánlatot a munkahelyemen tudtam kinyomtatni, aláírtam és visszaküldtem.
Eldőlt. Megyünk. Valahová a Világ Végére.
Munkatársaim vegyes érzelmekkel fogadták a levelet. Valahogy én is. Amikor kijöttem a menedzserem irodájából, hogy akkor beadnám a felmondásom, akkor tudatosult bennem, hogy vége itteni hatéves pályafutásomnak és megyek valahova messze.
Az a bizonyos apró betűs rész
A következő három hét azzal telt, hogy egy-két napra szállást találjak, lehetőleg Wellington belvárosában, tekintve, hogy a cég is ott található.
Azon ízibe repülőjegyet foglaltam, örültem is, mint majom a farkának, hogy kettőnknek oda-vissza (merthogy ennyi idő alatt otthonról nem lehetett elintézni a munkavállalási vízumot, de ajánlattal, oda-vissza jeggyel és némi készpénzzel elvileg turistaként beléphetünk az országba – a határon nem is volt gond, a bevándorlási hivatal illetékes kollégája csak megvizslatta és lemásolta a dokumentumokat) „csak” 950 ezer forintba került.
Mint aki jól végezte dolgát, hátradőltünk és csak az utolsó 8-9 napban kezdtünk pakolászni, kilapátolni az addig életünk. Megérkezett az átutalás a számlánkra, így örvendezve beballagtunk az utazási irodába, hogy immáron ki is fizessük a jegyünket.
Mivel nem vettük át két napon belül a jegyünket, azt a rendszer visszamondta (és tényleg ott volt a visszaigazoló levél alján... de ki olvas addig??), nincs jegy, de mindjárt megnézi, van-e még hely.
Nincs.
Húsz perc kutakodás után a kisasszony talált is jegyet 998 ezer forintért. Mire azonban idáig eljutottunk mi leizzadtunk, meghaltunk, minden bajunk volt (ekkorra már mindketten leszámoltunk munkahelyeinken, albérlet visszamondva, cuccok jó része már otthon). Jeggyel a kezünkben, egymásba kapaszkodva, hálálkodva hagytuk ott az irodát. Egy pipa megvan.
Hogy majd könnyebb legyen asszonykám vízumának intézése, illetve még magyarhonban sikerüljön, kimondtuk a boldogító igent, némi papírozással, sürgős kérelemmel. Hétfőn jelentkeztünk (előre vittünk mindent, amit csak kérhettek), pénteken délben pedig meg is volt a papír. Yippi!
Készülődtünk tovább, hogy elindulhassunk a nászutunkra... pár évre.
Hazalátogatások, búcsúzkodások, örülés, sírás, bosszankodás („milyen messzire mentek”) után ott találtuk magunkat a reptéren, csomagok már valahol útban a gép felé, család integet, mi pedig indulunk... a Világ Végére.
(folyt. köv.)"
Péter története itt nem ér véget (sőt, tulajdonképpen csak most kezdődik igazán), de már eddig is hordozott tanulságokat. Azon túl, hogy érdemes az apró betűs részeket is elolvasni, csak belegondoltam, hogy azért nem lehet egyszerű mindent és mindenkit magunk mögött hagyva olyan messzire utazni, mint Új-Zéland. Ti mit gondoltok? Mi a tapasztalatotok? Mit tanácsolnátok azoknak, akik erre készülnek?
Beszélgetni, vitatkozni, tapasztalatokat megosztani lehet itt, a kommentekben, vagy a Határátkelő Facebook-oldalán. Aki pedig megtisztel azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
Olvasd el a legérdekesebb posztokat és szólj hozzá!
Elindulni, de mennyiből? - gyakorlati tanácsok
Hogyan lehetsz sikeres külföldön?
Kisokos Nagy-Britanniába indulóknak
A spanyol meló – a narancson túl
Kipróbálom, mi az a megélhetési bűnözés
Minden rossz megtörtént velünk
Utolsó kommentek