Mai szerzőnk egy nyári táborban dolgozva ismerkedett meg az Egyesült Államokkal. A robot ellenére annyira tetszett neki, hogy végül ott ragadt. A miértekről és a hogyanokról következzen Balázs írása.
(Tegnap született egy meglehetős visszhangot kiváltott kiáltvány a politikusokhoz. Ebben arról volt szó, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, hogy a vezetők tegyenek valamit azért, hogy az emberek ne menjenek el ebből az országból. „Ha nem tesztek semmit, ha így folytatjátok, aki teheti, elmenekül, és viszi magával a tapasztalatát, hitét, pénzét, az ország jövőjét. Nagy a baj!” - további részletek és a rengeteg hozzászólás ide kattintva érhető el – folytassuk ott is a beszélgetést! )
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ahol még elérhetsz és ahová a személyes történeteket várom: hataratkeloKUKAChotmail.com)
„Először is, ezt az írást csak bevezetőnek szánom, a teljesség igénye nélkül. Nem nagyon megyek bele részletekbe, mert annyi mindenről lenne írnom hogy a végén regény lenne belőle. Ha bármi konkrétumra vagytok kíváncsiak csak kérdezzetek nyugodtan, és én megpróbálok válaszolni, amilyen gyorsan csak lehet.
Másodszor, és az előző írások egy részétől eltérően, én nem szeretnék az írásommal egy Magyarország vs. USA meccset közvetíteni, melyik a jobb, melyik nem, ezt döntse el mindenki magának. Én egyszerűen egy élmény és tapasztalat beszámolót szeretnék nyújtani.
Nem volt felelősségtudatom
Nekem valahogy mindig is mehetnékem volt, már kamaszként is. Még azelőtt hogy olyan korba léptem volna, amikor teljes rálátásom vagy véleményem lett volna Magyarország akkori helyzetéről vagy arról, hogy merre tart akár gazdaságilag, akár társadalmilag vagy politikailag. Egyszerűen nem tudott érdekelni, nem volt még kialakult felelősségtudatom. (Ez amúgy mostanságra sem változott sokat, nem hiszem hogy olyan dolgokkal kellene az időmet vesztegetnem vagy aggódni amiket én „kisemberként” befolyásolni vagy változtatni nem tudok.)
A mehetnékemet tovább fokozták az évek alatt a Balaton partján megismert külföldi, főként „menő nyugati”, sokszor Magyarországról kivándorolt vendégek beszámolói, történetei. Ezen kívül még valószínűleg az is hozzájárult, hogy a családomon belül nemigen voltak szoros kapcsolataim senkivel, ezek okait itt lényegtelen részletezni, így hát nem igazán volt senki vagy semmi ami vissza tartott volna.
Érettségi után, 1999-ben döntöttem úgy hogy lelépek, vagy legalábbis szétnézek egy kicsit. Eltöltöttem pár hónapot itt kint az USA-ban, egy nyári tábor-féleségben robotolva. Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ez alatt az idő alatt rabszolgának éreztem magam, reggeltől estig gürcöltem más kelet-európai országokból érkezettekkel együtt.
A fizetés körülbelül a semmivel volt egyenlő, de annyiból nem bántam hogy azért hétvégenként el tudtunk menni egy-két helyre: például New York, Philadelphia, Washington D.C, Boston. Már alig vártam, hogy „szabaduljak” és mehessek haza, de ahogy hazaértem, valamilyen oknál fogva egyből visszavágytam. Ezt az érzést a mai napig nem tudom hova tenni.
Minden az enyém volt
Szóval el is kezdtem intézkedni, és utánanézni hogyan is juthatnék vissza, és valamivel kevesebb mint egy évvel azután, hogy hazaértem újra készen álltam az indulásra. A kiérkezés után egy jó darabig minden tetszett és bejött, lásd korábbi poszt: KULTÚRSOKK ÉS AMI VELE JÁR..., még akkor is, ha az életkörülményeim még a közelében sem voltak az otthon hátrahagyottaknak. De nem érdekelt, mert „minden az enyém volt”, és senki nem szólt bele a dolgaimba, először éreztem magam teljesen függetlennek.
Koszos, egyszobás apartmanban laktam a város leggettósabb részén, ahol kb. tízen laktunk egy házban, és jóformán senki nem volt amerikai állampolgár, vagy aki volt az csak azért volt ott mert nem volt más választása. A lakótársaim többsége egyébként közel-keleti volt, akik közül az egyiket volt szerencsém viszontlátni a helyi rendőrség legkeresettebb személyek listáján egy pár hónappal azután, hogy kiköltözött onnan. Nem is úsztam meg ezt az időszakot a szobám kirámolása nélkül.
Ezek után eldöntöttem, hogy továbbtanulás után nézek, és nagyon sok utánajárás, papírmunka, telefon, stb. követően módosították a vízumom tanulóra, és felvételt nyertem az egyik állami egyetemre. Szerencsére a suli mellett kaptam melót az egyetemen belül, így a megélhetés nagyjából biztosítva volt, de volt olyan időszak amikor egyszerre két helyen dolgoztam hogy legyen elég mindenre.
(Abban az időben még könnyebb volt elintéznie az embernek a vízumstátusz váltását, mint manapság, de még így is egy ismerős ügyvéd segítségére volt szükségem, nélküle nem jutottam volna semmire.)
Az igazi amerikai egyetemista élet
Azt még most hozzá teszem, hogy én tanultam angolt harmadikos korom óta, már amennyire tanulni lehet egy nyelvet iskolán keresztül, de ahogy kiértem rá kellett döbbennem, hogy teljesen mindegy, hogy tanultam-e vagy nem, mert majdnem hogy egy szót sem értettem. El kellett telnie egy pár hónapnak a kiérkezésem után mire alapfokon tudtam társalogni.
Majdnem egy évvel azután hogy kimentem, elkezdtem az egyetemet, ahol négy év elteltével sikeresen diplomáztam. Ezt az időszakot életem egyik legjobb és legmeghatározóbb korszakának tartom. Rengeteg új ismerőst és barátot szereztem, és számos kapcsolatot sikerült kiépítenem. Arról nem is beszélve, hogy lehetőséget kaptam arra amit addig csak filmekben láttam és csak álmodozni mertem volna: részese lenni az amerikai „egyetemi életnek”, és angolul is megtanultam a végére.
Ami a legfontosabb: az egyetemi éveim kezdetekor ismerkedtem meg azzal a személlyel, aki ma már életem értelmét adja, a feleségemmel. Úgy szoktam erre gondolni, hogy ha a sors úgy akarta hogy ide kerüljek és szenvedjek ennyit, akkor az csakis Ő miatta volt, ezért nem is bántam meg semmit.
Nyaggat, hogy költözzünk Magyarországra
Az egyetem után röviddel eldöntöttük, hogy össze is házasodunk, jövő év márciusában lesz a hatodik házassági évfordulónk. Ő egyébként idevalósi, évente legalább egyszer megyünk haza látogatóba, és a legnagyobb meglepetésemre már az első hazamenetel óta folyamatosan azzal nyaggat, hogy költözzünk Magyarországra.
Én általában ezt csak az „Ezt majd még megbeszéljük” címszó alatt szoktam elhárítani, lévén nem igazán akarom és tudnám elmagyarázni neki, miért nem lenne azt érdemes, főleg manapság. Arról nem is beszélve hogy magyarul nem nagyon tud még, de már azért alakul, és nem akarnám kitenni egy olyan „kulturális elszigeteltségnek” amin annak idején én is átmentem egy ideig. Másrészt nem igazán szeretném, ha abból ítélné meg Magyarországot, hogy én csak állandóan panaszkodok.
Röviddel a diplomaosztó után már el is kezdtem állást keresni, először nem sok sikerrel, aztán pedig arra döbbentem rá hogy nem is biztos hogy azt akarom csinálni, amire képeztek. Először mérges voltam magamra hogy miért vesztegettem el annyit időt és pénzt, diákhitel diákhitel hátán, ha egyáltalán nem akarom azt csinálni, amit tanultam.
Aztán rájöttem hogy inkább visszamegyek tanulni ha kell, vagy inkább keressek kevesebbet, de olyan munkát nem vállalok ahova minden nap utálkozva megyek be. Tudom hogy sokan le fognak szólni ezért a kijelentésért, de: A PÉNZ NEM A LEGFONTOSABB DOLOG AZ ÉLETBEN!!!, bár azt én is tudom hogy jó ha van. Én addig nem aggódok amíg van mit ennem, tető a fejem felett, és tudom fizetni a számlákat, milliomos nem hiszem hogy leszek mostanában amúgy sem.
Irány a partiőrség!
Szóval egyik nap bementem az egyetemre, hogy szétnézzek, milyen lehetőségek lennének egy további diploma, esetleg mester diploma megszerzését illetően. Aznap volt egy állásbörze is az egyetemen, úgyhogy úgy döntöttem benézek oda is. Volt ott sok multi, kis és közepes méretű cégek emberei, de ezek mellett megtalálható volt az összes fegyveres testület kihelyezett képviselői is.
Engem nem igazán vonzott a hadsereg, légierő, tengerészet stb..., főleg mivel nem igazán volt, van vagy lesz kedvem háborúsdizni. A partiőrség viszont felkeltette az érdeklődésemet, olyannyira hogy egy hét múlva már az irodában ültem és a konkrét lehetőségekről beszélgettünk.
Az amerikai partiőrség annyiban különbözik a többi fegyveres testülettől, hogy majdnem teljesen a nemzetbiztonságra van specializálódva, bevándorlás, kábítószer, terrorista elhárítás stb, ezen kívül a másik fő működési területe a bajba jutottak mentése, de ott van még a környezetvédelem is a tálcán.
Szóval a katonai stílus helyett az ellenkezőjét választottam, még akkor is, ha a partiőrség egy katonai szervezet, mivel úgy gondoltam, hogy segíteni tudok. A döntésemet az is segítette, hogy volt két ismerősöm az egyetemről, akik már lehúztak egy pár évet a parti őrségnél, és tőlük kaptam néhány jó tanácsot és tippet.
Ami a legjobban hangzott az az volt, hogy ellentétben a hadsereggel, tengerészettel, stb..., a parti őrség nem vesz fel csak úgy mindenkit az utcáról, a bekerüléshez szükséges elvárások lényegesen magasabbak, szóval ez egy kicsit elitebb társaság. Eltelt pár hét, jól átbeszéltük itthon, és úgy döntöttem hogy jelentkezem a tiszthelyettesi programra, egy jövőbeli tiszti állás lehetőségével kiegészítve, mivel felsőfokú végzettségem van. Röviddel ezután már a kiképzésen találtam magamat talpig egyenruhában.
Szolgáltam már mindenhol
Ezt a döntésemet azóta sem bántam meg, imádom a munkámat. Ami a legfontosabb, ha keményen dolgozik az ember megbecsülik, és meglesz az eredménye. Az eltelt évek alatt sikerült jelentősen előre jutnom és felfele kapaszkodnom a ranglistán, négyszer léptettek már elő. Igaz, tiszt még nem vagyok, de jön az is, valószínűleg 2013 januárjától.
A munkám mellett arra is van lehetőség hogy folytassam tanulmányaimat, estin és online végzem a mester diplomámat, amit egyébként a parti őrség 100%-ig támogat minden téren, beleértve anyagilag is. Itt a képzett munkaerő mindennél fontosabb, és ezt figyelembe is veszik.
Szolgáltam már cirkálón, parti mentő egységnél ahol kisebb hajók vannak, pl. rohamcsónakok, mentőcsónakok, most jelenleg helikopter bázison vagyok, és a hírszerzési részleghez vagyok beosztva, ha épp nem a levegőben vagyunk.
Mindenkinek szíve joga
Összefoglalva a dolgokat, én nem szeretnék azon témázni, hogy hol jobb és hol nem. Minden ember más, mindenkinek mások az elvárásai, értékei, és a háttere. Mindenkinek megvan a saját véleménye, és az mindenkinek szíve joga hogy kinyilvánítsa azt. Elvileg szabad világban élünk, nem? Én ezért nem szoktam haragudni, vagy rossz szemmel nézni senkire, legyen szó Magyarország „fikázásáról”, a külföldre költözöttek ócsárolásáról, lehazaárulózásáról a Magyarországon élők által; vagy egy másik ország szidásáról, stb...
Ahogy már mondtam, mindenkinek joga van a saját véleményéhez, legyen az bármilyen stílusban. Én úgy vagyok vele, hogy nekem ott jobb, ahol boldognak és kiegyensúlyozottnak érzem magam, és ez jelenleg most itt adott. Ezért nem vágyom sehova. Ha ez egyszer változik, akkor „lépünk” majd megint. Lehet hogy épp Magyarországra, ki tudja?
Függetlenül attól, hogy melyik országban élek, én mindig is magyar leszek, akárhol lesz az otthonom, a hazám az mindig Magyarország marad, állampolgárságtól függetlenül, az csak egy darab papír.
Ahhoz pedig mindenkinek joga van hogy ott éljen és azt csináljon amit akar, ami boldoggá teszti, ezért hagy hidegen amikor valaki „hazaárulással” vagy a „haza cserbenhagyásával” vádol. Én nem azért mentem el mert utáltam otthon lenni, hanem azért mert úgy éreztem, máshol a helyem.
Ez itt egy teljesen különböző ország és kultúra, szerintem szükségtelen azon rágódni, hogy miért jobb ez itt vagy ott, a dolgok jó része olyan, amilyenné az ember saját magának alakítja. Én személy szerint úgy gondolom, hogy minden csak akarat kérdése, és ha valamit nagyon szeretne az ember akkor az elérhető megfelelő kitartással.
Félretenni a „nagy magyar büszkeséget”
Itt ugyanúgy meg kell dolgozni keményen mindenért, bár lehet hogy kicsit jobban értékelik, mint otthon, ahogy másoktól hallom. Minden kezdet nehéz, főleg ha a kezdet egy újrakezdet egy idegen országban. Minden az alkalmazkodó képességtől függ, és a legelső dolog amit mindenkinek be kell látnia, amikor egy idegen országban kíván élni, főleg ha hosszútávon, hogy ott az OTTANI szabályok szerint kell élni és azt soha nem szabad elvárni, hogy hozzánk igazodjon a befogadó környezet, és a mi elvárásaink alapján viszonyuljanak hozzánk az emberek.
Néha nem árt félretenni azt a „nagy magyar” büszkeséget. Ha ez valakinek nem megy vagy nem fekszik, akkor jobb, ha csomagol és megy haza. A pakliban a csalódás kártyái is szerepelnek, szándékosan többesszámban, és azokat lenyelni és feldolgozni kell.
Tovább kell lépni, előre kell nézni, nem a múlton rágódni és azon hogy „mi lett volna ha”, azzal csak a jelent fogod megkeseríteni. Az egyik legfontosabb tanácsom mindenkinek, élj a mának, mert máshogy nem lehet, mert csak azt fogod érezni, hogy pazarlod vagy pazaroltad az életedet, ha a múlton aggódsz. Tudom, hogy lesznek olyanok, akiknek ez az Írás, és főleg az utolsó paragrafus, csak egyfajta „nyálas rizsázás”, én is ugyanezt gondoltam volna egy pár évvel ezelőtt amikor nem úgy alakultak a dolgok ahogy jó lett volna, de aztán rájöttem hogy máshogy nem megy. Ma már eszerint élek, és sokkal de sokkal könnyebb az életem. És még milliomos sem vagyok....
Szóval mára ennyi, és ahogy az elején is írtam, ha bármi konkrétumra vagytok kíváncsiak, írjatok.
Ui: Mindenkinek erősen ajánlom aki még nem tette volna meg, hogy olvassa el az egyik korábbi posztot, KULTÚRSOKK ÉS AMI VELE JÁR... , az egyik legjobb, ha nem a legjobb, amit valaha is olvastam a külföldre költözéssel kapcsolatban. Én el is neveztem a „Dobbantás Bibliájának”.
Minden szava igaz, legalábbis az én esetemben, és aki úgy határoz, hogy lelép, az vagy memorizálja vagy vigyen magával egy nyomtatott példányt, és vegye elő, olvasson bele azokon a napokon, amikor úgy érzi, hogy ennél szarabb már nem lehet, és semmi nem fog változni, vagy esetleg kíváncsi rá hogy hol tart a beilleszkedésben.
Lesz az jobb, csak kitartás és elhatározás kérdése, nem szabad várni hogy minden csak az ölünkbe hulljon mert az „nekünk jár”. Ha meg nem, akkor ideje csomagolni, és felülni az első gépe hazafele.”
Ma is lesz Fogadó a Határon. Ma egzotikusak leszünk, hiszen India és Ausztrália országfelelőse vár Titeket este 8 és 10 között a Facebook-oldalunkon!
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Finnország, Franciaország, Hollandia, India, Izrael, Kanada, Kanári-szigetek, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Omán, Spanyolország, Svájc és Svédország. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá! Mostantól országonként rendezem a posztokat, illetve kiemelem az utolsó pár írást.
Hogyan lehet Ausztráliába kijutni?
És akkor az országok szépen sorban (kattintásra elvisz arra az oldalra, ahol az összes vonatkozó írás olvasható):
Utolsó kommentek