Számomra teljesen váratlanul kitört a Chile-mánia a blogon, köszönhetően Ágnes írásának. Aztán legalább ennyire váratlanul jött egy levél, amit Grafogirl írt Santiagóból és amiben tovább árnyalja a képet. Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy egy rendkívül érdekes és informatív írás első része következik! (Kísérletként a második részt kissé csúsztatva, délután olvashatjátok. Ha a kísérlet elbukik, ne habozzatok közölni velem.)
Külföldön élsz? Szeretnél segíteni? Akkor legyél te is „országfelelős”! Már 16 országból kapunk rendszeresen beszámolót. Ezek (szigorúan ábécésorrendben): Ausztria, Ausztrália, Brunei, Chile, Csehország, Finnország, Franciaország, Hollandia, India, Kanada, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Spanyolország, Svájc és Svédország. Ország persze akad még bőven, úgyhogy várom a további jelentkezéseket, akinek van kedve, csatlakozzon a csapathoz! (Ja, és ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne várnám továbbra is a személyes történeteket a világ minden tájáról!) Van Facebook-oldalunk jó sok baráttal, aki nem akar ott vagy itt kommentelni, esetleg megtisztel azzal, hogy megírja saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
„Élvezettel olvastam az aricai beszámolót, de tény, hogy a provinciákban, (tényleg így mondják) sokkal nyugodtabb és lassúbb az élet, ráadásul olcsóbb is! Arra gondoltam, hogy talán egy nagyvárosi beszámoló is elfér itt már csak a hitelesség miatt is, hiszen Chile olyan nagy, a majdnem 4500 km-es hosszúságával, hogyha Európa mellé tennénk akkor nagyjából a Lappföldtől Afrikáig érne. Így ami Aricára igaz, az nem igaz Santiagóra, de ugyanígy teljesen más az élet a Magellán-szorosnál. Tehát az északi nyárias téltől kezdve Délen a pingvinekig és a 10 hónapos fűtési szezonig itt minden megtalálható. Amit itt leírok, az csak Santiagóra igaz és mivel igen nagy a város, ezért itt is átlagolni kell a tényeket.
Santiagóba természetesen valami pasi vagy csaj miatt a legegyszerűbb kijönni, bár vannak igazi romantikusok, akik csak úgy Dél-Amerika valamelyik országában szeretnének élni legalábbis egy ideig és épp Chilére esett a választás, vagy épp egy európai multinál dolgozva megpályáztak egy állást ide. (Talán ez a legegyszerűbb). Sőt egy rövidebb ösztöndíjat állítólag nem olyan nehéz megszerezni. Bárhogy is legyen, egy adag kalandvágy mindenképpen kell, főleg egy európainak, pláne egy magyarnak.
Santiago tényleg a világ végén van! Ez tény. És ahhoz, hogy ideérkezzünk, az Andokot meg kell ugrani. Az Andok minden képzeletet felülmúlóan nagy, ám a hófedte csúcsok után a szmog az, ami feltűnik. Nem, az nem pára, az a városban rekedt szmog, amit a repülőből látunk, mivel Santiago egy völgyben van. Ez csak az évi 8-10 esős nap alkalmával tűnik el. Vagy akkor tisztul ki a levegő, amikor valamilyen hosszú hétvégén fél Santiago elhagyja a várost. Ilyenkor élhető kisvárossá válik Santiago és valóban csodás látvány a várost felé tornyosuló Andok. A távolságok óriásiak a városon belül, ha valamilyen ismerős azt mondja, hogy a szomszédodban lakik, akkor lehet, hogy egy órát kell buszoznod, ha meg akarod látogatni.
Santiagói lakosság
A Región Metropolitana (azaz a szélesebb értelemben vett főváros – Határátkelő) lakossága 6.883.563, itt lakik Chile 40 százaléka (lásd statisztika lent). Az összetétel igen színes, a közhiedelemmel ellentéteben az indián kisebbség igen kevés! A chileiek jelentős részének nem hogy az indiánokhoz, de még a spanyolokhoz sincs köze! Nemcsak németek, angolok vannak itt, hanem olaszok, rengeteg palesztin, szerb, horvát bevándorló és ugye a kínaiak. De az elmúlt években óriásira duzzadt a perui kisebbség, sőt nagyon sokan jönnek Bolíviából, Kolumbiából.
Ők sötétebb bőrűek általában, így ha egy európai a bevándorlási hivatalba téved, amely lassan az összeomlás szélén áll, akkor láthatóan fehérlik a sok északi bevándorló között. Van is egy nem túl szép vicc épp erről, csak röviden írom: Peruban földrengés volt és 5 ezer perui meghalt, segélycsomagot küld Brazília, Argentína, mindenki. Mit küld Chile? Ötezer peruit pótlásnak.
Mit tudnak a magyarokról?
Santiagóban a nagy átlag semmit. Az öregek emlékeznek Puskásra, de a fiatalok nagy részének halvány fogalma sincs arról, merre van Magyarország. Sokszor Ukrajnával keverik, vagy az oroszok közé sorolják, de már arra is volt példa, hogy javasolták, legyek angoltanár, mivel született angol anyanyelvűnek gondoltak. Viszont az egyik leggazdagabb és leghíresebb chilei Leonardo Farkas, magyar származású, ezt sokan tudják. A fickó kb. Balázs Palira hajaz a szőke göndör fürtjeivel és ráadásul annak idején még zenélt is. Néhány évvel ezelőtt a Facebookon klub is alakult, hogy ő legyen Chile elnöke.
Szerintem egyáltalán nem gond, ha valaki nem sokat tud a magyarokról. Egyszerűen azért, mert nincs előítélete. És ez jó. Amit hallanak rólunk mindig valami furcsaság vagy megdöbbentő híradás. Legutóbb pl. a magyar népszámlálás alkalmával a chilei híradóban mutatták a népszámlálás kampányfilmjét, amikor éppen egy cicit letakaró csaj beszélget a számlálóbiztossal. Na ez itt kiverte a biztosítékot. :)
Vagy ugye a vörösiszap-katasztrófa idején állandóan Magyarországot mutatták és hívogattak az ismerőseim, hogy az én rokonaimat is érte-e a katasztrófa, hiszen úgy jelent meg a híradásokban, hogy 3 régiót tarolt le az iszap. Na itt 3 régió az kb. fél Magyarország. Viszont, aki véletlenül járt már Budapesten, vagy hallott Magyarországról, azok ódákat zengenek rólunk vagy legalábbis az országról.
Santiagóiak
Alapvetően barátságosaknak mondanám a santiagóiakat is, de ez össze sem hasonlítható a provinciákban élők kedvességével. Mondjuk a bal orcára adott puszi szinte kötelező. Tehát itt én vagyok a hideg európai, aki nem akarja végigpuszilgatni az alig ismerőseit vagy egy nagyobb céges rendezvény befejezésével az egész bandát.
Viszont az a chilei, aki sosem volt külföldön, és nem ismert eddig külföldit, az mindenen meglepődik, és egyszerűen nem tudja megérteni, felfogni hogy máshogy is működhet valami és az ilyen emberekkel nagyon nehéz.
Az átlag santiagói szeret jókat enni és jókat inni, még akkor is ha vezet. És bármilyen körülmények között éljen az asadóra (az itteni BBQ) valahogy mindig van pénz. Ha játszik a helyi csapat, vagy Chile, akkor kötelező asadót enni és jó sokat inni. Egy kis ünneplésre családi összejövetelre mindig van idő és lehetőség. Például a karácsonyt is csapatosan ünneplik, a 20-30 fős társaságok sem ritkák. Ilyenkor együtt van a nagyapától kezdve a sok unokatestvérig mindenki. Szeretnek élni, sőt jól élni. Jóval többet járnak vendéglőbe mint egy átlag magyar család. Viszont a jövedelmi viszonyokról általában nem beszélnek. Még a legközelebbi barátok sem nagyon tudják, hogy kinek mennyi a fizetése, mennyi a félretett pénze.
Az a híres dél-amerikai pontatlanság
Ezt nem tudom, nem lehet megszokni. Az átlag chilei mindig mindenhonnan elkésik. Mindig mindent későn kezdenek. A vacsorameghívások általában este 9-re szólnak, de illik is késni legalább 1 órát, ám van, aki 2 órát is késik. Karácsonyi vacsora éjféltájt kezdődik.
Ettől eltekintve a santiagóiak tényleg munkamániásak, sokat dolgoznak, sokszor a munka után esti egyetemre, vagy tanfolyamra mennek, vagy egyszerűen sokat kell ingázniuk a munka és a lakás között és a családdal együtt töltött idő valóban a nulla százalékhoz közelít a hétköznapokon. (Nem ritka a 1,5-2 óra utazás a munkahelyre oda plusz vissza). Érhető módon nem szeretik, ha csak úgy általában lusta dél-amerikaikról beszélnek, mert egy perui vagy egy kolumbiai lehet lusta, de azért egy Chilei? Na igen, minden viszonyítás kérdése.
Társadalmi rétegek – jövedelmek
Ami egy magyarnak biztosan feltűnik az az óriási társadalmi különbség. Itt az adórendszer a cégeket, a nagy cégeket támogatja, (a cégek adója: 12%, a szeptemberi gazdasági növekedés 6% felett volt! Nem nullához közelítő, hanem hat százalék!) Így kialakult egy nagyon jól élő gazdag réteg, nem túl nagyszámú, egyre vékonyodó középréteg, aki próbálja fenntartani az életszínvonalát, majd a szegény és mélyszegénységben élők. Ebből nincs is gyakorlatilag kiút. Még a tehetségeseknek sem. Míg egy orvos milliókat keres addig a minimálbér 182.000 peso.
A legtöbbet a bányavállalatoknál dolgozók keresnek, ez havi több milliót jelent. Egy mérnök 1-2-3 milliót keres a szakmai tapasztalatától függően. Egy 4-500 ezres bér átlagosnak számít (pl. adminisztrátor tapasztalattal). De a fő szempont a tapasztalat és a végzettség. Így nagy a szórás.
Egyébként a közép- és a gazdag réteg bejárónőt tart, vagy bentlakásos cselédet, aki konkrétan mindent megcsinál a főzésen keresztül a mosásig a gyerekabajgatásig. Itt ez normális. Az átlag santiagói nő nem főz és nem is tud. (Az idősebbek még igen.) Azzal még egyet is értek, hogy egy dolgozó nőhöz időnként valaki eljár takarítani, így ez felszívja a munkanélküliek egy részét, de ez a bentlakásos cseléd, aki a minimálbér 70%-a körül keres, szerintem vérlázító. Bár nekem se takarítónőm se cselédem sem lesz soha, az biztos!
Árak
Az árak jelenleg kb. 30 százalékkal magasabbak Santiagóban, mint otthon, köszönhető ez a gyenge forintnak. (www.xe.com 1 ft=2,18 peso), de úgy jó két éve inkább hasonlónak mondtam volna, akkor jobb volt a forint-peso árfolyam. Érdekes például, hogy a sajt jóval drágább, mint otthon, hiába itt megeszik a teheneket! (25 dkg simán 1200-1500 pesónál kezdődik bolttól, sajttól függően) Ráadásul nincs is olyan sokféle.
A marhahús tényleg nagyon finom és a minőségéhez képest nem rossz az ára. A kávé drága, 2000-3000 pesonál kezdődik egy elfogadható 25 dkg kávé, gyakorlatilag otthon olcsóbb megvenni egy kolumbiai vagy a brazil kávét, mint itt. De tény, vannak termékek, amelyek itt olcsóbbak, például a marhahús, a hal, a tengergyümölcsei. A lakás, házárak itt drágábbak, de ez is kerülettől függ.
A benzin kb.750 peso, de folyton változik az ára az utóbbi hónapokban. A kultúra drága. Színház vagy opera többszöröse az otthoninak. A könyvekről nem is beszélve. Egy átlag regény 10-18 ezer peso simán, de a nagyobb képes albumok, komolyabb szakkönyvek 50-80 ezer pesot is kóstálnak. Ezért az olvasás nem is nagyon népszerű. Könyvet venni Peruban, vagy Argentínában érdemes. Az Áfa: 19 százalék.”
Itt ér véget (na jó, itt vetettem véget neki) Grafogirl Santiagóról szóló posztjának első része – de nem kell sokat várni a másodikra sem, pár óra múlva olvashatjátok azt is.
Bár a poszt elején már írtam, jobb kétszer mint egyszer sem alapon itt is megismétlem, hogy beszélgetni, vitatkozni, tapasztalatokat megosztani lehet itt, a kommentekben, vagy a Határátkelő Facebook-oldalán. Aki pedig megtisztel azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
A félreértések elkerülése végett itt szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, aki megtisztel az írásával, hogy csak akkor írjon, ha vállalja, hogy azt kiteszem az oldalra és hozzászólások érkeznek majd, vagy kifejezetten írja bele a levélbe, hogy azt csak nekem szánta. Az nem működik, hogy a nem tetsző kommentek miatt levetetjük a posztot. A blogot naponta sok ezren olvassák, az egyik leglátogatottabb magyar oldal nyitóoldalán van kint rendszeresen, ezt kérlek, vegyétek figyelembe!! Köszönet.
Olvasd el a legérdekesebb posztokat és szólj hozzá!
Bánom, hogy nem előbb mentem el
A ritka kivételbe csöppentem bele
Mint gyárakban a félkész termék
Elképzelhetetlen ennél nagyobb kaland
Nem tudom, hazamegyek-e végleg valaha
Dolgok, amiket nem tudnék feladni
Hogyan tanítsuk magyarul a gyermekünk?
Mint a mesékben: ingyenes egészségügy
Utolsó kommentek