Nagyon sok orvos és ápolónő hagyja el Magyarországot, elsősorban a jobb fizetés reményében. De mint mai vendégszerzőnk, egy Erdélyből származó orvos írásából is kiderül, messze nem csak erről van szó. Újabb személyes történet, ezúttal József tollából.
„Nem tudom miért írok neked, talán mert nem ismerlek, nem tartozom elszámolással neked, nem kell magyarázkodnom. De az is lehet, hogy csak saját magam számára keresek magyarázatot, illetve próbálom megindokolni döntésem.
Orvos vagyok. Belgyógyász. Csodálatos két kisfiú édesapja. Feleségem hasonlóan szakmabeli (tüdőgyógyász rezidens - még nem szakorvos). Erdélyben születtem, bő 32 esztendővel ezelőtt, feleségem szintén erdélyi származású.
Székely vagyok, ezt mindig büszkén vállalom. Székelyudvarhelyen születtem, Kovásznán nőttem fel, hegyek között, egy kisvárosban. Románul először 19 évesen kellett beszéltem, az egyetemen (Marosvásárhely) szorultam rá először.
A család után Magyarországra
Mikor elsőéves egyetemista voltam családom (szüleim és két testvérem) Magyarországra költöztek. Mondhatni sorsom megpecsételődött, egyetemi záróvizsga után fogtam a batyut, beletettem a hamuba sült pogácsát, és elindultam az óhazába. Azonnal találtam munkát (melyik orvos nem...?) és boldog voltam hogy "magyarul" dolgozhatok. Ezt csak egy erdélyi magyar tudja igazán megérteni, hogy számomra ez milyen fontos volt (nem szeretnék senkit megsérteni ezen mondatommal).
Dolgoztam, látástól mikulásig, közben tanultam és megpróbáltam képességeimhez mérten jó orvos lenni. Azt hiszem, álszerénység nélkül állíthatom, hogy szerettek a betegeim, jó sorom volt.
A sok törvénytelen dolog, amit csinálnom kellett
Talán nem írtam, de 7 éve dolgozom egy kisváros belgyógyászati osztályán. Most szeretném elosztatni az orvosok fizetéséről alkotott tévhitet. Kezdő orvosként, szakvizsga nélkül (ez egyetem után minimum 5 évet jelent) nettó fizetésem 85 000 volt (szakvizsga után is jelképes a növekedés). Szóval ezt kissé megalázónak találtam. De ilyen az élet.
Nem csak az anyagi az, ami távozásra késztet. Hanem amit minden nap érez az ember, a megbecsülés hiánya (anyagi és erkölcsi - nem a betegek részéről), az amilyen fokon kizsákmányol az állam, közben meg elvárná hogy mosolyogva asszisztáljak hozzá.
A munkahelyi körülmények (vagy inkább azok hiánya), a sok törvénytelen dolog, amit csinálnom kellett (rezidensként belgyógyászati ambulancián ügyelet, gyermekgyógyászati ügyelet belgyógyászként, és még sorolhatnám). Ha valami nem tetszett és ezt szóvá tettem (tettük) az volt a válasz rá, hogy "akinek nem tetszik el lehet menni". Hát egy idő után betelt a pohár és közöltem hogy elmegyek.
Na, itt dőlt el végleg, hogy én nem fogok többet itt dolgozni. Mert amíg egymagam (és mindannyian akik a magyar egészségügyben dolgozunk) 2-3 ember munkáját végeztem el, addig jó voltam és minden rendben rendben volt. De amikor már nem úgy táncoltam ahogy ők akarták, akkor köszönet helyett jött a fenyegetőzés, gyalázkodás. Ez nagyon mélyen érintett.
Kilátástalanság, bizonytalanság, irigység
Az ember "megérti" hogy nincs több pénz és éhbérért kell dolgozni, de akkor legalább egy kis megbecsülést és köszönetet elvárna (de lehet hogy csak a sértődöttség szól belőlem?). A kilátástalanság, a bizonytalanság, az ország tudatos lezüllesztése, az hogy mi magyarok nem teszünk semmit ellene, az emberek irigysége ha végre sikerült valamit elérned mind hozzájárult a döntésemhez. Én egy szebb és jobb jövőt szeretnék magamnak és nem utolsó sorba a gyerekeimnek.
Székely (magyar) voltom most is büszkén vállalom, és az anyanyelv és gyökereim számomra most is fontosak. De azt hiszem aki már "kivándorolt" vagy éppen arra készül az megérti ezt.
A svédországi munkát egy fejvadász cégen keresztül kaptam (több cég is van aki orvosokat közvetít külföldre - Skandinávia, Németország és Anglia mostanában a fő célállomás). Mivel engem egy lengyel cég talált meg, náluk kellett nyelvet tanulnom. Ez konkrétan 3.5 hónap "kiküldetést" jelentett Varsóba.
Most értem haza, két hét múlva indulok Svédországba. Ezért nem tudok még beszámolni nektek az első napokról, az indulás nehézségeiről, de ha gondolod majd később megtehetem.”
Eddig József írása. Mit gondoltok róla? Van-e más lehetőség, vagy bele kell törődnünk, hogy az orvosaink, ápolónőink kivándorlása megakadályozhatatlan?
Beszélgethetünk itt, a kommentekben, vagy a lassan önálló életre kelő Facebook-oldalon, aki pedig egyiket sem szeretné, csak megtisztelne azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
Olvasd el az eddigi posztokat és szólj hozzá!
Utolsó kommentek