Sok mindenre gondoltam a blog indulásakor, két dologra biztosan nem: az egyik, hogy egyszer több mint 9 ezren leszünk a Facebookon, a másik pedig, hogy Erdélyből is jön majd segítségkérő levél. (Na jó, van még más is, de azt most nem árulom el...) Márpedig most ez történt, LittleG ugyanis egy erdélyi nagyvárosból írta meg dilemmáit, amiből az is kiderül, hogy a régióban máshol sem feltétlenül sokkal jobb a helyzet. Szóval mai szerzőnk segítséget kér és titeket ismerve biztos vagyok benne, hogy meg is kapja!
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)
„Nem gondoltam, hogy valaha megírom itt a történetünket, billentyűzetet mégis azután ragadtam, miután a már szinte biztos döntés óriási dilemmába fordult át. Vállalva a negatív kommenteket is, a nyilvánosság véleményére lennék kíváncsi.
Adott egy házaspár (én 30, férjem 34) egy ötéves gyerekkel Erdély egyik nagyvárosában. Mindketten kisebb városból származunk és a férjem munkája hozott minket ide négy évvel ezelőtt, amit – most már - nem bánok.
Nagyon nehezen jöttem el szülővárosomból, iszonyúan röghöz kötött voltam mindig is, a honvágy még egy pár hetes külföldi tartózkodásnál is igen erős volt, főleg régebben.
Nem szeretnék visszamenni
Miután itt beilleszkedtem, dolgozni kezdtem, megismertem a várost és barátaim lettek, már nem is szeretnék visszaköltözni. A barátaim nagy része úgyis elköltözött, vagy ki se lát a munkából.
Albérletben élünk (szerencsénkre az itteni átlaghoz képest jó áron) és bár itteni viszonylatban a fizetésünk a jobbak közé tartozik (hogy legyen konkrétum is, most már fejenként 450 EUR nettó), egy lakásra valót akkor se fogunk örökölni, ha minden felmenőnk kihal, ami viszont remélem még nagyon soká lesz.
A városban sok a munka (bár most találni irtó nehéz), kétszer akkorák a bérek, mint szülővárosomban, viszont akkorák az árak, mint a fővárosban, csakhogy ott 50 százalékkal nagyobbak a fizetések, mint itt... Oda viszont nem megyünk.
Eljátszottunk a lakáshitel gondolatával
Szinte egy fizetés elmegy a fix költségekre (albérlet, számlák, közlekedés, bébiszitter - az óvoda ugyanis hamarabb bezár, minthogy mi kijöjjünk a munkából), félretenni keveset tudunk. Valamivel többet tudnánk, ha spártaibban élnénk, vagyis minden garast a fogunkhoz vernénk, ezt nem tesszük, de nagy lábon sem élünk.
Étteremben, moziban évek óta nem voltunk, nyaralni is csak egyszer az elmúlt 5 évben, fapadossal repülve és külföldön dolgozó barátainknál lakva.. (Amikor még néha elmentünk étterembe, 3-4 évvel ezelőtt, a férjem ugyanennyit keresett, csak akkor jóval kisebbek voltak az árak, akár 75-100 százalékkal is.)
Egy rövid ideig eljátszottunk a lakáshitel gondolatával, de aztán elvetettük. Az utóbbi években sokan belevágnak, itt euróban szokás felvenni, de én még nem láttam embert, aki sikeresen a végére jutott volna..
35 év múlva lehet egy akkor 35, esetleg 70 éves panellakásod, aminek, ha végig tudod fizetni a törlesztőrészletét és a bank se megy közben csődbe, a háromszoros árát fizeted ki (ez jelenleg, a válság következtében jócskán leesett árakon, kétszobás panelnél minimum 40.000 eurót jelent ebben a városban, szülővárosomban ennek szinte a fele, de a bérek is. Be lehet szorozni hárommal...)
Sok az olyan történet is, hogy valaki nem bírja fizetni, a bank áron alul elárverezi a lakást, te meg ottmaradsz lakás nélkül plusz még egy nagy visszafizetendő összeggel - ezt a forgatókönyvet sem kell bemutatni.
Ami az elmenetel mellett szól
A férjemnek még házasságkötésünk előtt lett volna egy lehetősége, Svédországba menni dolgozni, amiről én lebeszéltem, nem akartam innen elmenni, időlegesen sem.
Igazából én most sem vágyom annyira elmenni (de azért már maradni sem szeretnék), iszonyatosan fog hiányozni sok minden, engem a társadalom visszásságai sem zavarnak annyira, mint pl. a férjemet. Ami viszont mégiscsak az elmenetelre sarkallt, olyannyira, hogy két hónapja én jöttem elő az ötlettel, azok a következő okok:
1.) Én napi 9 órát dolgozom, úttal együtt 10 és fél, hétvégéim mindig szabadok, stresszes, de szeretem. A férjem papíron 9-et, gyakorlatban inkább 12-t, most 2-3 hónapig (szezon van) heti hét napon át 15-19-et. Igen, annyit, nem írtam el. Minden évben van ilyen 2-3 hónap, egyszer vagy kétszer.
Az egészsége máris megszenvedte, alig látjuk egymást, no közös program, "normális" időkben is este 7-nél hamarabb egyikünk sem ér haza. Néztem őt egy este, kissé görnyedten, beesett szemekkel, elmélyült barázdákkal és arra jutottam, hogy nem akarok 20 év múlva özvegy lenni. (Más munkahely sem emberkímélőbb, 2-3 ember munkáját kell elvégezni, csak legfeljebb rosszabbul fizet.)
2.) Ha egyikünk esetleg elveszíti a munkáját, nagyon megszívtuk. Egy fizetésből lehetetlen hárman kijönni. Ez még hagyján, látom a lépcsőházbeli nyugdíjasokat: télen lecsavarják a fűtést, sokan zéróra, nem telik rá. Étel, gyógyszerek, fűtés - választani kell... És nekik még VAN nyugdíjuk.
3.) Még szeretnénk gyereket.. És szeretnénk, hogy nekik felnőve ne a túlélésért kelljen dolgozniuk. Meg azért az se ártana, ha ezt már mi is "megengedhetnénk" magunknak.
A dilemma: hova. A térkép elé ülve, keletet (minden miatt), délt ("ott is válság van" miatt), Európán kívüli helyeket (túl nagy távolság miatt) kizárva maradt Anglia, Németország / Ausztria, Hollandia, Dánia.
Német, angol kihúzva
Férjem reklámgrafikus (gyakorlati tapasztalata inkább a gyártásban van, tampográfia, szerigráfia, szitázás stb.) közepesnél gyengébb angol nyelvtudással, én a manapság elmarasztalt bölcsész szakon végeztem német-angol szakon, mindkét nyelvet jól beszélem, ebből is élek (főleg a németből - voltam már tanár, adatrögzítő, tolmács, ügyfélszolgálatos német klienseknek).
Anglia az angol nyelvterület miatt lett volna, a férjem azt beszéli valamennyire (és nem egy nyelvzseni, viszont ügyes kezű), de arra már rájöttünk, hogy nekünk, főleg gyerekkel nem jó hely.
A német nyelvterületet végül azért húztuk ki, mert ott elveszne az az előnyöm, hogy németül beszélek. Az őslakosok mindegyike jobban beszél nálam :), az angol sem nagy kunszt, akkor ott mihez kezdenék?
Marad Dánia...
Hogy ne húzzam sokáig, kb. 1 hónapja Dánia mellett döntöttünk. A kiskönyvtárnyi elolvasottak alapján erre jutottam: ott nagy hangsúlyt fektetnek a work-life balance-re, 37.5 órás a munkahét, a túlóra fogalma jóformán ismeretlen, egy takarítói fizetésből hárman is megvagytok, borzasztó magasak az adók (kis jövedelemnél 8%, nagynál akár 50-60%), de ingyenes az egészségügy és az oktatás, beleértve a felsőoktatást (minden EU polgárnak), kevés az autó, nagy a biciklikultúra (télen nem annyira klassz tekerni..), tiszta a levegő, nem túl barátságos az időjárás, drága az élet (aki dán teheti, a svédekhez jár át vásárolni), a dánok bevándorlókkal szemben távolságtartóak (sőt..), munkát nagyon nehéz szerezni, akkor is inkább csak alját és heti 10-20 órában. Más a helyzet, ha tudsz dánul, de itthonról tanulni nehéz. Igaz, kint az állam biztosít nyelvtanfolyamot, csak nehéz a nyelv. Magamat nem féltem annyira, de a férjem nem tudom, hogy tanulná meg.
Szóval a terv az lenne, hogy én előremegyek egyetemistának (angol nyelvű képzésre), azzal már lenne CPR (személyi) számom, vállalhatnék munkát. Meghúznám magam egy fél szobában (nem ritka ott, külföldieknél), munkát valószínűleg 2-3 hónap alatt találnék (kb. annyi időre elég pénzt tudnék vinni), és ha megvetettem a lábam, jönne a család is.
Van még némi félretett pénzünk, ami egy ottani családi kezdéshez kell (külön lakásba költözni, 2-3 havi kauciót és 1-2 havi albérletet egyben kifizetni, költözési költségek stb.)
És akkor jött a dilemma: mindenütt azt olvasom, hogy nyelvtudás nélkül ne. Nálunk az elmenetel jövő tavasszal lenne, esetleg nekem januárban, hogy februárban egyetemen kezdhessek, család minél hamarabb kéne jöjjön, hogy lányunk augusztusban ott kezdhesse az iskolát - addigra 6 éves lesz - és előtte még a nyelvbe is beleszokjon kicsit (májustól van előkészítő). Addigra én egy kezdő szintet összehozok magamnak, illetve annál valamivel erősebbet, de munka, gyerek háztartás mellett nagyobban nem merek bízni.
… vagy mégis Németország?
És akkor a kérdés, amiben remélem a tapasztaltak véleményt nyilvánítanak: inkább Németország (odavándorlás szempontjából vajmi keveset tudok róla egyelőre - oktatás, egészségügy, társadalom, bevándorláspolitika, emberek), ahol nem Mekiben kéne mosogatással kezdjek és hivatalos helyeken, intézkedésnél, se orvosnál sem sehol nem lennék gondban a nyelvvel, viszont nem lenne nagy szám, hogy németül tudok...
...vagy Dániába, ahol nem tudom, milyen szinten fogom elsajátítani a nyelvet (a férjemről nem is beszélve, németet még csak tanult az iskolában, és bár nem beszéli, nem annyira idegen neki, talán jobban belejönne, mint a dánba), viszont a német nyelvtudás adu lenne, ráadásul a társadalmi élet igen családbarát, nyugodt.
Németország nagy, tartományonként sok minden eltér, nekem eddig a nyugati részt ajánlották (Köln, Bonn, Frankfurt a.M.) és hogy Bajorország gyengébb (Münchenbe pl. kifejezetten ne).
Félek, hogy rosszul döntünk, de minél hamarabb dönteni kell, hogy aztán arra teljes gőzzel ráfeküdhessünk. Plusz, ha Dánia, akkor nyáron kimegyünk megnézni (kanapészörffel), amire most nagyon jók a fapados repjegyárak :)
Előre is köszönök minden segítő szándékot, a leszólásokkal szemben meg igyekszem felvértezni magam. :)”
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Ciprus, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kambodzsa, Kanada, Kanári-szigetek, Málta, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország, Szingapúr, Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
A szobalány és a recepciós: egy nap a hotelben
Maguk sem tudják, mire vállalkoztak
Gatyában és papucsban Madridban
Magadra számíthatsz, senki másra
Képtelen lennék távkapcsolatban élni
Közölték, hogy nem beszélek elég jól magyarul
Párhuzamos történet, avagy a nyelvet nem szabad feladni
Totális diktatúra a munkahelyen
Utolsó kommentek