Ritka poszt következik ma, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan történetünk volt, melynek szerzője Magyarországról Romániába költözött. (Konkrétan egy ilyen volt eddig, azt ide kattintva olvashatjátok el.) Mai főhősünk, Marianna a társát követve választotta Szatmárnémetit, ahol tanárként nem kevés nehézséggel szembesült. Az ő története következik.
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com)
„Bizonyára mindenki sejtheti, hogy nem kalandvágyból vagy pénzhiány miatt költöztem Romániába. A szívem miatt, és azt hiszem, jól döntöttem.
Még elsős egyetemista voltam Debrecenben, amikor megismertem a férjemet. Ő akkor már 10 éve élt Magyarországon, mint határon túli magyar, hivatalosan román állampolgár. A hosszú idő, amit az anyaországban töltött, - tanult és dolgozott -, nem volt elegendő ahhoz, hogy úgy érezze, el tud indulni az életben. A megélhetés kapui zárva maradtak előtte. Ezért döntött úgy hat évvel ezelőtt, 2006-ban, hogy visszatér a szülővárosába, Szatmárnémetibe, ahol egy kis vállalkozásba kezdett.
Én eközben Magyarországon maradtam, hogy befejezzem az egyetemet. Három évet töltöttünk el távkapcsolatban. A diplomám megszerzése után nem volt kétséges számomra, hogyan döntök. Ott volt a Másik, aki három év kemény munka után felépített valamit, egzisztenciát teremtett, és itt voltam én, állás és pénz nélkül. Tudtam, hogyha ezzel a férfival szeretném leélni az életemet, akkor nekem kell utána mennem – bizony Romániába.
A beilleszkedés nehézségei
Tudom, hogy az országnév említésével darázsfészekbe nyúltam, hiszen most biztosan sokan felhördülnek, hogy azt tulajdonképpen Erdélynek hívják, illetve Partiumnak. A tárgyilagosság kedvéért én azonban megmaradnék a Románia kifejezés mellett, hiszen mint az írásom további részében ki fog derülni, a beilleszkedés pontosan azért volt nehéz, mert nemcsak magyarok élnek azon a helyen, ahová költöztem.
Persze, Románia etnikailag annyira színes és változatos, hogy tájegységenként más és más tapasztalatokat szerezhetne egy külföldi, illetve egy magyarországi, mert ezt a kettőt is érdemes megkülönböztetni. Sokkal nehezebb lett volna például a helyzetem, ha az ország kizárólag románok lakta területeire, a Kárpátokon túlra, Havasalföldre vagy Moldvába kellett volna mennem. Megint más benyomások értek volna, ha Székelyföldre kerülök, ahol arányaiban jóval több magyar anyanyelvű él, mint az én jelenlegi környezetemben.
Szatmárnémeti (románul Satu Mare), ahol lakom, a romániai Szatmár megye székhelye, egy körülbelül százezer fős város. A magyar időkben, valamikor a századforduló tájékán egy bájos észak-alföldi mezőváros volt, ahol elsősorban magyar és német ajkú polgárok, iparosok és a falvak parasztjainak munkája nyomán szépen fejlődött a település és környéke.
A XX. század második felében azonban megkezdődött a kommunista iparosítás és lakótelep-építés, és ezzel óriási mértékben megváltozott a város területe, lakossága pedig kicserélődött. A Ceauşescu-rendszer felszámolódása után a népesség kb. 60 százaléka vallotta magát románnak, 40 százaléka magyarnak, a német ajkúak maradéka pedig meghalt vagy elhagyta az országot.
Azért írtam le ezeket az adatokat, hogy el tudják képzelni azt a környezetet, amelybe három évvel ezelőtt, 2009-ben kerültem. Rögtön szembesülnöm kellett azzal, hogy nem ismerem a hivatalos nyelvet. A „hivatalos nyelv” azért jó szó, mert a hivatalokban többnyire román funkcionáriusok ülnek, akik valóban nem tudnak sem magyarul, sem bármilyen más idegen nyelven beszélni. (Kivételek persze akadnak.) Ettől függetlenül nekem szerencsém volt, mert a férjem és az édesanyja segített minden olyan ügyintézésben, ahol használni kellett a román nyelvet.
A 22-es csapdája
A gépezet, amely abban az esetben indul be, ha egy külföldi állampolgár Romániába szeretne letelepedni, nagyon kidolgozatlan, kezdetleges, hiszen ki akarna az Európai Uniónak egy olyan részén letelepedni, ahol a lakosság közel ötven százaléka a létminimum alatt él? A helyi rendőrségnek van egy sufnija, szó szerint, ahol ezeket az ügyeket intézik.
A 22-es csapdája a következő. Ha nincsen munkahelyed, vagyis nem tudod bizonyítani, hogy rendelkezel valamennyi jövedelemmel, akkor nyitnod kell egy bankszámlát, amelyben minimum kétezer forintnak megfelelő lejt kell elhelyezned. A bankszámla nyitásához viszont egy állandó lakcím szükséges, amelyet csak helyi hatóság állíthat ki. A problémát úgy sikerült kiküszöbölnünk, hogy papíron alkalmazásba kerültem a férjem kicsi vállalkozásánál, de gyakorlatilag nem kerestem semmit. Mindegy, így legalább öt évre kaptam egy vécépapír minőségű iratot arról, hogy öt évig megtűrnek az ígéret román földjén.
Irány a tanári pálya!
Naiv elképzeléseimben a következő lépés egy valódi munkahely megszerzése volt. Végzettségem szerint magyar nyelv és történelem szakos tanár vagyok, így ebbe az irányba próbáltam meg tapogatózni. Először az interneten tájékozódtunk arról, hogy milyen okmányok szükségesek, aztán hivatalos fordítónak és közjegyzőnek fizettünk érte komoly összegeket, hogy kiállítsák nekünk azokat, majd elküldtük Bukarestbe őket.
Három hónapig ültek rajta anélkül, hogy valamilyen formában visszajeleztek volna, aztán amikor interneten és telefonon keresztül érdeklődtünk, akkor azt mondták, hogy ja, kész van, és személyesen kell érte menni Bukarestbe. Csak 1200 kilométer oda-vissza! És a tanév eközben már réges-régen elkezdődött - állások betöltve, tanerő felvétele lezárva.
Egy évig tehát nem taníthattam, de más munkára nem voltam alkalmas, mert mindenhol az volt a minimum követelmény, hogy tudjak románul. Így aztán angolból sikerült két magántanítványt szereznem, akiknek a pénzét arra használtam fel, hogy románul tanuljak. Közben, bár állandó jövedelmem nem volt, Magyarországon fizetnem kellett a diákhitelemet, amely egymillió forintra rúgott, és amely egy év alatt százezer forintos kamatot termelt.
Nem mertem kimenni az utcára
Kezdetben borzasztóan nyomasztott a magány, hogy a férjemen és az anyósomon kívül nem ismerek senki mást ezen a helyen. Nem mertem lemenni az utcára, mert szégyelltem, hogy nem tudok románul, és nem értem, mit mondanak az üzletekben, a bankban vagy a postán. Úgy éreztem magamat, mint egy gyerek vagy egy öreg, tehetetlen ember, aki mindig mások segítségére szorul, mert egyedül képtelen bármit is elintézni.
Ráadásul a környezetem is lehangolónak tűnt, ami egyébként azóta sem változott. Egy lakótelepi lakásba - vagy ahogy itt mondják, egy kartier blokkjába - költöztem, amely a Kolozsvár felé vezető négysávos út mellett helyezkedik el. Mindegy, hogy éjszaka vagy nappal van, autók és kamionok zúgnak el az otthonunk előtt, mi pedig nem tehetünk mást, minthogy hallgatjuk a zajt és szívjuk a szmogot. A távolban a csődbe ment Unió, az egykor szebb napokat megélt bányagép-gyár elhagyatott, rozsdás, szürke telepe látható, a közelben pedig további zsúfolt panelházak, egy nyomortelep és tömérdek mennyiségű szemét.
Nem éreztem, hogy lenéznének
Ennek ellenére lassacskán kezdtem kibontakozni, mert megtanultam egy-két kifejezést, és már jobban értettem a feliratokat, sőt, rájöttem, hogy a legtöbb helyen mindig akad valaki, aki azért tud magyarul. Nem éreztem, hogy lenéznének vagy hátrányom származna abból, hogy magyarországi vagyok, inkább különös csodabogárnak tartottak mind a magyar, mind a román oldalon.
Az emberek elfogadóak voltak velem szemben, megmosolyogták a román kiejtésemet, és azt kérdezgették, hogy megszoktam-e már itt. Erre azt tudtam mondani, hogy igen, megszoktam, de azért megszeretni mégse szerettem meg, és ez a mai napig igaz, vágyom vissza a szülőhazámba.
Közben a férjem egyik ismerőse, aki a Caritas Szeretetszolgálatnál dolgozott, azt ajánlotta, hogy vállaljak önkéntes munkát náluk, mert így legalább kimozdulok otthonról, és megismerhetek másokat. Szerencsére a dolog bevált, mert valóban sok tapasztalatra tettem szert, és több, igaz barátra is.
Ők mind magyarok, mert bár ma már nem gond, ha a piacról vagy a gyógyszertárból kell beszerezni valamit, vagy a buszmegállóban megkérdezik, hogy mennyi az idő, de komolyabban még nem tudok elbeszélgetni senkivel, ha nem ért az anyanyelvemen. Néha azonban a hallgatás és néhány kedves gesztus is sokat jelent, mert itt, ahol annyi a koldus és a nincstelen, megtanultam, hogy a szeretet nyelve nem ismer határokat.
A diplomám elismertetése eközben csak félig sikerült, mert kiderült, hogy történészi végzettségemet a román állam nem fogadja el, ha azt iskolában próbálnám meg oktatni, nos, akkor nem felelnék meg a kritériumoknak, mivel Románia történetét nem tanultam, és nem tudnám azt a nebulóknak román nyelven előadni. (Azóta ezt a törvényt megváltoztatták, de csak egy évvel később.)
Mindenesetre a magyar nyelv és irodalom oktatására szabad kezet adtak, amit ki is használtam, nem tudván, milyen megpróbáltatásokon kell még keresztülmennem. Másfél évig dolgoztam tanárként, keresetem 1000 lej volt, vagyis körülbelül 65 000 forint. A tanügyben szerzett tapasztalataimat, ha lehetőség lesz rá, szeretném egy másik alkalommal leírni, mert bőven akad mesélni való.
Kitartás a társ mellett
A férjem vállalkozása mindeközben azért fejlődött, és a hat év alatt annyi megtakarításra tettünk szert, hogy egy autót és egy falusi házat tudtunk belőle vásárolni, továbbá a diákhitelem háromnegyed részét is visszafizettük. Itt tartunk most. Azt hiszem, nem az volt az én jutalmam a határátlépéssel, hogy nagy karriert csináltam, vagy megízleltem a luxust, hanem az, hogy kitartó voltam egy olyan társ mellett, aki meghálálta a belé vetett bizalmat.
Emellett nagyon hálás vagyok a Sorsnak, mert azáltal, hogy Romániába vezetett, vagyis kiszakított a megszokott környezetemből, valódi önismerettel és a világ sokszínűségének tapasztalatával látott el. Ismerd meg önmagad! Magyarországon, Romániában vagy a világ bármely pontján hatásos. Ezt kívánom mindenkinek!”
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Sri Lanka, Svájc, Svédország, Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
Két hónap után tudtam, nem térek vissza
Szülés Svédországban 14 ezer forintért
Külföldi munka nyelvtudás nélkül?
Utolsó kommentek