Mindenki haza akar menni

Mai vendégszerzőnk, Botond azt állítja, hogy szemben a blog „el kell menni” alapállásával a hosszú évek óta külföldön élő magyarok közt egyre markánsabban jelenik meg a „haza kell menni” érzés.

Hetedik éve külföldön, jelenleg a negyedik országban élek, dolgozom. Nem részletezném, de ahol a német hivatalos nyelv, az már megvolt. Jelenleg ott vagyok, ahova történelemtől, kírisektől, divatoktól függetlenül mindenki tart.

Amikor gyakornokként elindultunk, még nem volt meg az „innen el kell menni” dögvész, csak volt egy lehetőség. Ez elég ritka volt akkor, de aztán szerencsére elterjedtek otthon is a különböző nemzetközi programok, mint az Erasmus. Később, amikor már kint voltunk, jöttek a magas labdák, mi pedig kihasználtuk őket.

Mivel talán sikerült tanulnom az elmúlt évekből, most inkább a másik oldalt hangsúlyoznám. Hamar rájöttem, hogy tényleg különleges dolog magyarnak lenni, igyekeztem előnyt kovácsolni abból, hogy egzotikumként kezelnek, szerintem jól működik, bár román kollégám mosolya nem mindig őszinte...

Magyarnak lenni páratlan érték

Részben a munkámnak, részben a kalandvágyamnak köszönhetően sok helyre eljutottam, és rájöttem, hogy magyarnak lenni komoly kiváltság, páratlan érték, amit őrizni, ápolni kell, mert csak így élvezhetjük az előnyeit, és ez biztos, hogy nem alakult volna ki, ha nem kapjuk folyamatosan a pofonokat.

Nyilván az én helyzetemből könnyebb ezt mondani, mert nem kell benne élnem nap mint nap, de biztos vagyok benne, hogy az ország jelenlegi állapota is előrébb visz. Ez rajtunk is múlik.

Mindannyian, akik akkor elindultunk és azóta Nyugat-Európa főleg mérnöki világában aktív részeseivé váltunk komoly műszaki eredményeknek (természetesen megfelelően kompenzálva), folyamatosan keressük a lehetőséget a hazatelepülésre.

Sokan időközben családot alapítottak, a kialakított külföldi egzisztencia ellenére jellemzően 95 százalékban magyar-magyar családok. A született gyerekek persze kettős állampolgárok, de folyamatosan mindenki keresi az utat haza. Páran azóta haza is tértek (például 3 gyerekkel, 9 év külföldi, jól fizető középvezetői állást feladva) és arra is van példa, hogy családok újra külföldre jöttek. De mindenki haza akar menni. Mindig.

A blog az „el kell menni” gondolatból indult, de nekünk, kint van egy nagyon erős, évek óta érlelődő „haza kell menni” érzésünk. Ez nem véletlen: mint ahogy én nem ékem meg nap mint nap az otthoni szeméttelepet, ugyanúgy nem tudja átérezni az, aki most akar külföldre menni, hogy milyen érzés alakult ki bennünk az elmúlt évek alapján.

Vegye ezt is mindenki számításba, tudom, otthonről ezt nehéz észrevenni, mert tipikusan magyar mentalitás a folyamatos köpködés is, DE (és most jön a lényegi mondanivaló!):

Legyen ezentúl minden másképp!

Igenis, jöjjön ki mindenki külföldre, élje meg a lehetőségeket, ismerje meg kicsit a világot és azon keresztül saját identitását, magyarságát. Viszont soha ne felejtse el, honnan jött, mitől lett az, aki, mi teremtette meg a lehetőséget neki. Ne hagyja cserben Magyarországot, mert akkor szemen is köpheti magát.

A mindenkori 40-es, 50-es generáció viszi vállán az országot, a jelenlegi 20-30-asok a következő gárda, a jövő. Ha ők undorral elfordulnak az országtól, akkor nincsen jövő. Ha viszont a külfödlön tanultakat, a világban látottakat sikerül otthon kamatoztatni, akkor lassan építhetünk a saját szemétdombunkon is valami jobbat. Rajtunk múlik.

Mindenki, aki külföldre kerül, hamar megtanulja, hogy alanyi jogon csak akkor jár neki valami, ha hozzájárul a közterhekhez is. Magyarország is ilyen üzem, neki is kell hozzájárulás. Ezt ne felejtse el senki, menjetek külföldre, de ne csak elvegyetek!”

Ez volt tehát Botond véleménye, és a magam részéről nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, melyeket várok itt, a kommentekben, vagy a Facebook-oldalon. Aki pedig megtisztel azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.