Mai szerzőnk, Momo igazán kalandos utat járt be az angliai vidéki öregek otthonától a londoni multicégen át az Egyesült Arab Emirátusokig. Nem is szaporítom a szót, illetve még egy kicsit igen:
Folyamatosan gyarapodik csapatunk, már 11 országnak van „felelőse”. Ezek Svájc, Svédország, Spanyolország, Franciaország, Kanada, Németország, Ausztrália, Finnország, Nagy-Britannia, India és Chile. Ország persze akad még bőven, úgyhogy várom a további jelentkezéseket, akinek van kedve, csatlakozzon!
Most már igazán jöjjön Momo története!
„Gazdasági főiskolát végeztem, amely, amikor elkezdtem, még menő volt, mire befejeztem már kevésbé. Az utolsó évben sikerült találni egy gyakornoki helyet találni egy kis cégnél, ami – mint kiderült – pénzmosodaként működött, ezért nekem, gyakornoknak semmit sem magyaráztak el, mondván „addig jó neked, amíg nem érted”. Aztán mire lediplomáztam, rájöttek, hogy nincs szükségük rám (személy szerint csodálkoztam, ezt miért nem fedezték fel előbb).
Attól kezdve általában képzettségemnél alacsonyabb pozíciókban tengtem-lengtem, csakúgy, mint sok más fiatal. A szellemi igény azért megmaradt, így a titkárnősködés mellett közgázt és matekot magántanítottam és bébiszitterkedtem is. Ez ment egy darabig, de közben állandóan a hogyan továbbon törtem a fejem. Akkoriban volt egy barátom is, akivel úgy döntöttünk, külföldre megyünk, mégpedig az egyszerűség kedvéért az Egyesült Királyságba.
Tulajdonképpen nem voltak határozott terveim arra vonatkozóan, hogy kint maradok-e vagy sem, de arra gondoltam, hogy tapasztalatszerzésnek jó lesz és az angol tudásomat is megszilárdítja annyira, hogy a korábbi szabadúszó pályafutásom fordításokkal, magánnyelvórák adásával is kiegészíthetem.
Egy vidéki öregek otthona
Gondolom, az eddigi leírásomból nyilvánvaló, hogy akkoriban nem vetett fel a pénz, tehát realista megközelítéssel felkerestem egy budapesti ügynökséget, amely kiközvetített egy öregek otthonába. A munkahely szállást is biztosított. A barátommal együtt repültünk, a lutoni repülőtéren szívszorító elválás: ő megy Londonba munkát keresni, felszerelve az összes megtakarított pénzünkkel, én meg megyek egy vidéki városba az öregek otthonába teljesen üres zsebekkel.
Az otthon túl sok meglepetést nem okozott. Már korábban is dolgoztam külföldön, egy amerikai gyerektáborban a főiskolai évek alatt. Az maga volt a pokol, szóval elég világos elképzelésem volt arról, milyen az, amikor a társadalom legalját is legalulról közelíti meg a bevándorló. Igazából az amerikai gyerektáborhoz képest az öregek otthona kellemes meglepetés volt, mert itt történetesen találkoztam néhány angollal, aki normális volt.
Leginkább az borított ki, hogy az efféle osztályon aluli szociális gondozó helyeken hogyan bánnak a kiszolgáltatott emberekkel. Szóval a munka pszichésen kimerítő volt, ehhez képest az, hogy nem vagyok egy megtermett alkat, aki 100 kilós örgeket emelget és egy idő után a hátam és a térdem is fájt, semmiség volt.
Egy hétig 10 fontból
A dolog másik hátulütője az volt, hogy bár volt munkám meg szálláson, kiderült, hogy a munkahelyem bénázásai és a számlanyitás bonyodalmai miatt kb. 3 hónapig nem fogok fizetést kapni. Szóval megtudtam azt, milyen azon agyalni, miként élsz meg egy hétig 10 fontból.
A dolog jó oldala az, hogy az ilyen nehéz helyzetekben talál az ember igaz barátokat. Volt egy szlovák munkatársam, aki jelentős összeget kölcsönzött. Egy magyar lány is élt a városban – egy afgán menekülttel, aki mellesleg kiváló szakács volt –, szuper jó vacsorákra hívtak. És az – amúgy alkoholista – angol szakácsnő is észrevette, milyen helyzetben vagyok és gyakorta meghívott megenni a maradékot.
Szóval buli volt: nehéz, de nem az otthoni mismásolás, hanem kaland és igazi barátságok.
Irány London!
Körülbelül 3 hónap elteltével a pasim talált munkát! Szuper! Ahogy megkapta az első fizetését, egyből szedtem a sátorfám és irány hozzá! Mivel a felmondási időmet se voltam hajlandó kitölteni, majdnem le is füleltek, ahogy pakoltam a bőröndjeimet. Bejöttek ugyanis a munkásszállásra megkérdezni, miért nem mentem be dolgozni... De a szlovák kolléganőm falazott nekem, beállt a szobám ajtajába és azt hazudta, hogy már elhúztam, miközben én ott pakolásztam. Közben persze majdnem elájult szegény az izgalomtól...
Szóval egy kis lépéssel már beljebb voltam, a barátomnak volt keresete, kis bérelt szobája, nekem bankszámlám, egészségbiztosítási kártyám, így aztán volt lehetőségem, hogy igényesebb munkát keressek. Rengeteg ötletem volt, munkahelyem is pár...
Érdekes módon az sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy a szakterületemen, pénzügyesként el tudok helyezkedni. Ezt már nagyjából leírtam magamban addigra, a magyarországi tapasztalataim alapján. Viszont Londonban is van magyar közösség, webportál, és úgy adódott, elkezdtem levelezgetni egy lánnyal, aki pont ezen a területen dolgozott.
Ő hamar eligazított: először is, átírta a korábban elég béna angol önéletrajzomat, másodszor felvilágosított, hogy itt, bár a főiskolámat senki sem ismeri, vannak pénzügyi tanfolyamok, amiket elég csak ELKEZDENI, és már attól szakmabelinek számítok. Így hát elkezdtem arra gyúrni, hogy a kinti könyvelői kamara tagja legyek. És döbbenetes módon az ügynökségek egyből elkezdtek kiközvetíteni efféle munkákra.
A Lehetőség
Aztán jött a hatalmas lehetőség: interjú egy junior kontrolleri pozícióra. Akinek van valami fogalma a pénzügyes munkáról, az talán tudja, hogy ez mit jelent. Könyvelőként gályázhatsz az idők végezetéig úgy, hogy semmit sem csinálsz, csak A számsort átírod B helyre és fordítva.
Kontrollernek lenni ÉRDEKES és van benne hatalmas fejlődési lehetőség. Nem körmölés, csekk-kiállítás, hanem elemzések, adatbázisok, pénzügyi kontroll-rendszerek építése.
Az interjú napján pont tüdőgyulladásom volt és 39 fokos lázzal jelentem meg. Viszont ahogyan a jövendő főnököm lefestette a jövendő munkaköröm, majdnem sikítozni kezdtem a lelkesedéstől. Ezért is vett fel.
Később azt mondta, látta, hogy beteg vagyok, de arra gondolt: ha ez ilyen betegen, akkor milyen lesz egészségesen? Az érem másik oldala persze az volt, hogy fillérekért akart valaki alkalmazni, de őszintén szólva ez egyáltalán nem érdekelt.
Záróakkordok
A barátommal körülbelül azzal egy időben szakítottunk, hogy mindketten sínre kerültünk. Ő azóta is Londonban dolgozik és nagyon boldog a munkájával – engem azonban egyéb konfliktusaink miatt sajnos utál és megszakítottunk minden kapcsolatot.
A munkahelyemen hamar rájöttem, hogy – az én gagyi fizetési kategóriámban legalábbis – zseninek számítok. Ezt szerencsére mások sem hagyták figyelmen kívül, így asszisztens kontroller lettem, majd főkönyvelő (bár ez nem annyira előre-, inkább oldalra lépés). Később lehetőségem lett arra, hogy a cégemen keresztül – ami egy multi volt – átkerüljek az Egyesült Arab Emitárusokba, ahol már kontrollerként dolgozom, normális fizetésért.
A tanulság? Senkinek sem akarom azt sugallni, hogy külföldön mindenképp jobb lesz. Azon túl, hogy bevállalós voltam, sok munka áll az egész mögött: a nyelvtudás, a sok szakmai önképzés...
Azon lehet vitatkozni, hogy mindennek miért épp külföldön, és miért nem otthon arattam le a gyümölcsét: Magyarországgal volt a baj, vagy velem? Lehet, hogy a levegőváltozás kellett hozzá, hogy a kis tengő-lengőből felnőtté váljak? Vagy a magyar rendszer rugalmatlansága miatt nem kaptam otthon lehetőséget? Rengeteget morfondíroztam ezen – nem is tudom, miért, hiszen végső soron mindegy lenne –, de máig nem tudom a választ...”
Tulajdonképpen az utolsó bekezdésben Momo feltette az összes kérdést, amit én is feltettem volna, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy megpróbáljuk közösen megválaszolni. (Mielőtt elfelejtem: természetesen nemsokára jön majd a második rész is, az arab világ mindennapjairól.)
Beszélgetni, vitatkozni, tapasztalatokat megosztani lehet itt, a kommentekben, vagy a Határátkelő Facebook-oldalán. Aki pedig megtisztel azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
A félreértések elkerülése végett itt szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, aki megtisztel az írásával, hogy csak akkor írjon, ha vállalja, hogy az kikerül az oldalra és hozzászólások érkeznek majd, vagy kifejezetten írja bele a levélbe, hogy azt csak nekem szánta. Az nem működik, hogy a nem tetsző kommentek miatt levetetjük a posztot. Mindez a mai naptól érvényes. A blogot naponta sok ezren olvassák, az egyik leglátogatottabb magyar oldal nyitóoldalán van kint rendszeresen, ezt kérlek, vegyétek figyelembe!! Köszönet.
Olvasd el a legérdekesebb posztokat és szólj hozzá!
Kisokos Nagy-Britanniába indulóknak
Bánom, hogy nem előbb mentem el
A ritka kivételbe csöppentem bele
Mint gyárakban a félkész termék
Elképzelhetetlen ennél nagyobb kaland
Nem tudom, hazamegyek-e végleg valaha
Dolgok, amiket nem tudnék feladni
Hogyan tanítsuk magyarul a gyermekünk?
Utolsó kommentek