Mai úticélunk Kalifornia, kalauzunk pedig Susan, aki interneten ismerkedett meg a férjével, és legyőzve a nehézségeket (például a családi ellenkezést), ma már Kaliforniában él. Írásából kiderül, hogy melyik gyereksztár ül a lánya mögött az iskolában, és hogy mennyire vigyázni kell a sztereotípiákkal.
(Gyere és találkozzunk a Facebook-on! Csatlakozz hozzánk, élénk élet zajlik ott is! Leveleket, a te személyes történeted a következő címen várom: hataratkeloKUKAChotmail.com)
„Szinte a kezdetektől olvasom Határátkelő posztjait, és most egy kedves blogtárs biztatására úgy döntöttem, megosztok veletek pár érdekes dolgot Kaliforniáról. Ez a poszt inkább személyes benyomások gyűjteménye, mint konkrét adatok listája. Elnézést azoktól, akik a számok világát kedvelik jobban.
Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a “készbe” költöztem, nem egzisztenciális oldalról ismerkedtem meg ezzel a világgal először, hanem belekóstolva egy másik kultúrába, szokásokba, és beletanulva, milyen is amerikai magyar feleségnek lenni.
A történetem, ami mondjuk 10-15 éve még eléggé ritkaságszámba ment volna, mára viszonylag általános. Ugyanis a férjemet az internet segítségével ismertem meg. Egy nemzetközi keresztény társkereső oldalon bukkantunk egymásra, és kb. fél évi levelezés, sok-sok telefonbeszélgetés után találkoztunk először Budapesten, ahova a párom a nyugdíjas szüleivel együtt egy európai körút egyik állomására érkezett.
Én lelkesen felajánlottam, hogy az idegenvezetőjük leszek. Az “idegenvezető” olyan jó munkát végzett, hogy hamarosan megint szerveztünk egy találkát, ezúttal “félúton”, Londonban, ahol a cégem jóvoltából egyhónapos tréningen vettem részt.
Bár hízelgett számomra a későbbi férjem kitartása és áldozatvállalása (képes volt a szürke, hideg, ködös decemberi magyar télben is meglátogatni engem, ami egy kaliforniai számára, aki a kellemes, 15-20 fokos klímához van szokva ilyen idő táján, igen csak nagy dolog:)), kicsit tartottam ettől a kapcsolattól, mert volt már rossz tapasztalatom a távkapcsolatként induló szerelmekről.
De minden jó, ha a vége jó, több akadály (családi ellenérzések, és egyebek) leküzdése után 2007 májusában Pesten összeházasodtunk (egyébként mindkettőnk 2. házassága, így nem akartunk semmi felhajtást).
A „lányregényes” felvezető után következzen a blog témájához kicsit jobban passzoló folytatás!
A Függetlenség Napja
Július 4-én érkeztünk Kaliforniába, és ez számunkra jelképes értékű, nemcsak az ország ünnepelte függetlenségét, hanem mi is. A reptéren szerencsére nem túl sokat kérdezősködött a bevándorlási hivatal embere, én a legkedvesebb mosolyomat próbáltam felvenni, és elnyomni az ásításokat a több mint 16 órás repülés után, majd ujjlenyomatvétel, és fénykép készítés után megkönnyebbült sóhajjal mentünk felvenni a csomagjainkat.
A férjem már tűkön ülve várt minket kint az utasváróban. Akit érdekel, milyen ügyintézés szükséges letelepedéshez, szívesen megírom, de meghaladja e poszt kereteit.
Ugorjunk egy kicsit az időben... Az első hónapok a mézeshetek voltak. Kultúrsokk téren, meg szó szerint is. Ahogy a „nagykönyvben” meg van írva, mi is rengeteg mindenre rácsodálkoztunk, és rendszeresen hosszú leveleket irtunk az otthoniaknak arról, hogy itt mennyi minden más.
Sztereotípiák és a valóság
Mi jut eszetekbe, ha meghalljátok ezt a szót: Kalifornia? Fogadok, hogy többek között ilyenek: pálmafák, napsütés, strand, szörfösök, sztárok, Hollywood, csillogás, fura figurák, San Francisco, Los Angeles, gazdagság... Ez Kalifornia egyik arca, amit többnyire megismerünk a médiából. Vajon milyen a másik arca?
Pálmafák
Nos igen, van belőlük rengeteg, a többi mediterrán növénnyel együtt, és imádom őket. De vannak hatalmas fenyőerdők, alpesi levegővel és sípályákkal. Na, erre aztán végképp nem gondoltam, amikor Kaliforniába jöttem. Azt például tudtátok, hogy Kaliforniában található az USA 3. leghavasabb városa (egy nap alatt hullott hó mennyiségét tekintve)?
Északon, a Sierra Nevada hegyeiben minden télen hatalmas mennyiségű hó esik...legnagyobb örömünkre, mert mindig fehér karácsonyunk van, amit a férjem szüleinek Lake Tahoe közelében levő hétvégi házában szoktunk tölteni.
Napsütés
Tény, hogy Kaliforniában sokat süt a nap. Néha túl sokat:) Én áldom a sorsom, hogy idevetett, mert a szürke, hideg teleket nehezen viselem (le a kalappal a skandináv országokba költözők előtt). Érdemes egy jó napszemüvegbe beruházni, mert gyakran van rá szüksége az embernek. Mint ahogy fényvédő krémre is. A nyári 10-11-s UV index elég gyakori.
Na meg a nagy meleg (augusztus végén, szeptember elején, amikor a nap legközelebb jár hozzánk, nem ritka a 40-42 fok körüli hőmérséklet (Dél-Kaliforniában). Mivel a levegő páratartalma viszont alacsony, még ez a hőség is viszonylag elviselhető. Persze ilyenkor ezerrel mennek a légkondik mindenhol.
A téli több napos heves esőzések viszont kevésbé élnek a köztudatban. Ilyenkor pár nap alatt akár több havi csapadékmennyiség is leesik, a hegyoldalakban több helyen sárcsuszamlást okozva.
Strand
Nekünk, magyaroknak a tenger, az óceán látványa egy elementáris élmény. Én is így voltam ezzel, és a mai napig nem tudom megunni. Mi kb. 40-50 perc vezetésnyire lakunk a legközelebbi strandtól (Santa Monica - az első fenti képen).
A kaliforniai strandok nagy része hosszú, homokos, lapos, jól kiépitett, karban tartott szabad strand. A problémám csak az, hogy a viz hideg:) (engem a 18-20 fokos víz valahogy nem csábít pancsolásra). A helyieknek ez nem probléma. A szörfösök akár decemberben is ott ülnek a vízben a neoprene ruhájukban, és várják a hullámokat.
Sztárok és Hollywood
Hát igen, töredelmesen bevallom, az első hely, amit Kaliforniában megnéztünk, Hollywood volt. Los Angeles egyik peremvárosában lakunk, így természetes volt, hogy nem hagyhattuk ki. Megmondom őszintén, én kicsit csalódtam. A Kodak Színház, az Oscar-átadások helyszíne, a Walk of Fame a sztárok csillagaival, meg a Chinese Theater a betonba nyomott kéz- és lábnyomokkal... ennyi Hollywood (többé-kevésbé).
Amikor a turistabusz körbevitt minket, valahogy azt hittem, többről is van szó. A sok egyszintes kicsi üzlet, ami a főutca két oldalán sorakozik, nem a csillogást juttatta eszembe, hanem egy régi kisváros hangulatát tükrözte. Ilyen volt valamikor Los Angeles...kis üzletek, tűzlétrás bérházak...A csillogás csak később költözött ide.
Aki azt várja, hogy celebekbe botlik lépten-nyomon, az csalódni fog. Csak a paparazziknak van olyan mázlijuk, hogy elcsípnek valakit a teleobjektívükkel, mondjuk a Rodeo Drive-on vásárolgatva.
Másrészt olyan helyeken találkozhatunk egy-egy ismert emberrel, ahol – legalábbis én – nem gondoltam volna. Pl. a lányom háta mögött ül történelem órán Angus Jones, a Two and a Half Men (Két pasi – meg egy kicsi) kissrác sztárja, aki a civil életben egy teljesen normális 18 éves kamasz, házi feladatot csinál és abszolút nem úgy viselkedik, mint egy sztár, holott zsebből kifizethetné az éves iskolai tandíjat. Vagy az iskola parkolójában, ahova a lányom atlétikai versenyre ment, Will Smith vette fel éppen egyik gyerekét.
Fura figurák
Mint ahogy minden kozmopolita nagyvárosban és országban, így itt is előfordulnak. San Francisco köztudottan a melegek, transzvesztiták és egyéb „állatfajták” kedvenc városa. Egyik látogatásunk alkalmával kisebbik lányom a maga 9 éves ártatlanságával, tágra kerekedett szemmel nézett két illetőre egy étteremben, majd halkan a fülembe súgva kérdezte: mama, láttad azt a két nénit? Nagyon furcsák!
Nos, a két „néni” két transzvesztita volt, tudjátok, a fekete, kosaras méret fajta. Na, ehhez adjátok hozzá a neccharisnyát, rózsaszín parókát és hosszú, vörösre festett körmöket.
A fura figurák mellett ott a sok millió hétköznapi ember. Hispánok (leginkább mexikóiak), ázsiaiak, és mostanában egyre több örmény (főleg az iráni kisebbségben élők). A kisvállalkozások többségében örmények ill. ázsiaiak a tulajdonosok. A kereskedő szellemet hozták magukkal, de megtanulták az amerikai piac törvényeit, a mentalitást.
Amerikát ezek a családi vállalkozások építették fel, legalábbis valahol így indult a kapitalizmus. Az amerikaiak többsége számára a munka adja az önbecsülést. Nem tudom, láttátok-e a The Company Men c. filmet? „Faith, courage, enthusiasm” Hit, bátorság(kurázsi), lelkesedés – kulcs szavak az amerikai álom felépítéséhez.
Gazdagság
Igen, vannak milliomosok. És vannak hajléktalanok..elég sokan. Főleg Los Angeles belvárosában, ahol késő este nem nagyon szeretnék egyedül sétálni. Vannak paloták, és vannak lepukkant kis apartmanek. Mint akármelyik metropoliszban.
Az általános recesszió itt is érezteti hatását, több a munkanélküli, és egyre több a kétkeresős család, vagyis azok a feleségek, akik eddig megengedhették maguknak, hogy otthon maradjanak a gyerek(ek)kel, munkába állnak, még ha csak részmunkaidőben is.
Egyre inkább terjed a telecommute, otthonról végezhető munka. Ez mindenkinek jó: a munkavállalónak nem kell az autópályán tölteni 1-2, vagy akár napi 3 órát, a munkaadónak nem kell nagy irodahelységet bérelnie.
Még nagyon sok mindenről tudnék írni, de most egyelőre befejezem. Mit írhatnék a végére tanácsként? Talán annyit, hogy akár Amerika, akár más ország az úticélotok, az adott országról hallott, szerzett információt nem árt egészséges kritikával kezelni, ugyanis óhatatlan, hogy a sztereotípia valahol mindig ott lesz.
Igyekezzetek nyitottak lenni, és meglátni az ország valódi arcát. Nekünk kell megtenni az első lépést. Csakúgy mint a vendégnek, aki bemutatkozik a házigazdának. Ha így teszünk, jól fogjuk magunkat érezni a vendégségben, sőt lehet, hogy végleg ott maradunk, új lakótársnak.”
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Egyesült Államok, Finnország, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Sri Lanka, Svájc és Svédország. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
Erőszakkal, pénzért adták férjhez
Hogyan jussunk munkához Svájcban?
Ideiglenesen vagy végleg menjünk?
Megpróbáltatásaink – a lakáskeresés
Utolsó kommentek