Mai szerzőnk, Csirkusz az egyetem után döbbent rá, hogy a bölcsész diplomával nem sokra megy. Nekiindult a világnak, dolgozott Angliában, majd eljutott Finnországba, és bár most Magyarországon él, feltett szándéka, hogy északon telepszik le. Akad pár kérdése is.
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com)
„Tavaly végeztem az egyetemen, igaz, nem sikerszakon, hanem „csak” bölcsészkaron. Végig jeles tanuló voltam, konferenciákon szerepeltem, publikáltam, dicséretes diplomát szereztem. Már az egyetemi éveim alatt is sokszor éreztem azt, hogy a társadalmi megítélés szerint az én szakmámnak nincs (gazdasági) haszna, nincs értéke, elismertsége.
Középiskolától kezdve mindig dolgoztam – hadd ne mondjam, feketemunkásként -, egyetem alatt is így volt, de az iskola végével rendes, bejelentett állást szerettem volna, így hát neki is álltam a keresésnek. Mondanom sem kell, nehezebben ment, mint azt sejtettem. Szinte csak mérnököt, informatikust, közgazdászt ill. szexmunkást/dekoratív pultoslányt keresnek.
Bölcsész diplomával lehetnék irodai munkás (excelltáblanyolctólnégyig), esetleg recepciós (jónapotkívánoksegíthetekvalamit) netalán személyi asszisztens (igenfőnökperszefőnökéjjelnappalishogynefőnök). Nos ezek egyikére sem vágytam, így tovább folytattam a kutakodást, és így történt, hogy állást kaptam Angliában.
Tisztelettel beszéltek velem
Ideiglenes állásról volt szó, de európai színvonalú fizetéssel, és szellemileg viszonylag kielégítő munkakörben, ami visszaadta abbéli reményemet, hogy bölcsészként is találhatok olyan munkát, ami nem megalázó a képességeimhez, a végzettségemhez képest.
Mind a munkatársaim, mind a főnökeim megbecsültek, tisztelettel beszéltek velem, egy percig sem éreztem azt, hogy kevesebb lennék bármelyiküknél. Nyoma sem volt annak a magyar munkaerőpiacon megszokott „zabszem” érzésnek, hogy a munkavállaló nem szólhat semmit, azt is csak halkan, akkor sem, ha nincs bejelentve, akkor sem, ha nincs tb-je, akkor sem, ha nincs szabadnap és nincs karácsony, ha nincs fizetésemelés, de még emberi hangnem sincs, mert a munkavállaló a főnök tulajdonát képezi.
Ennek hiánya nem abból fakad, hogy törvényileg szabályozzák a munkavállalók jogait, és ezt komolyan is veszik, hanem egyszerűen abból a szellemből, hogy tiszteletben tartják a másik ember szuverenitását, és senki sem várja el a másiktól, hogy a munkahelyén élje az életét.
Londonban délután 4-5 óra után, a munkaidő lejártával megtelnek az éttermek, a pubok, a parkok, a bevásárlómonstrumok, az emberek aktívan töltik el a szabadidejüket, költik el megérdemelt fizetésüket. Pár hónapot töltöttem csak Angliában. London nem az én városom, tovább is álltam, még tovább, és meg sem álltam egészen északig, Finnországig.
Finnországban akarok élni
Finnországról sok mindent írhatnék, jót is, rosszat is. Valahogy ez az ország többet mutatott számomra magából, mint Anglia. A finn emberek barátságosak, kedvesek és nagyon segítőkészek. Az a bizonyos hidegség, amit oly sokan emlegetnek, nem egészen helytálló szerintem, ugyanis egy bizonyos határig nagyon közvetlenek, de a személyes szférájukba csak a hozzájuk közel állókat engedik be. Személy szerint azt gondolom, hogy ez így is van rendjén.
A természettel való harmóniájuk, és az igényük erre a harmóniára példaértékű, legalábbis annak kéne lennie világszerte. Nem sok olyan országot lehet felsorolni, ahol az emberek képesek voltak erdőkbe építeni a városaikat a fák kivágása és az élővilág kiirtása nélkül.
De én elfogult vagyok Finnországgal és a finnekkel kapcsolatban. Mindig is volt bennem valami megmagyarázhatatlan vonzalom észak felé, de most már biztos vagyok abban, hogy ebben az országban akarok élni. De ezt a mondatot még mindig nem tudom kimondani / leírni anélkül, hogy elszorulna a torkom.
A miértek sora
Én nagyon szeretem Magyarországot. A magyar nyelvet, a kultúránkat, a hagyományainkat, az ételeinket, a borainkat, a csodálatos földrajzi adottságainkat, hegyeinket, folyóinkat, tavainkat, és még az ugart is! Ebben az országban él a családom, itt élnek a barátaim – már azok, akik még nem mentek el, nem szóródtak szét a világ száz pontjára a jobb élet, a szebb jövő reményében -, és most itt élek én is. És az a határtalan és feltétlen szeretet, amit leginkább hazaszeretetnek neveznénk - ha mára ez a szó nem lenne politikailag negatív jelentéstartalmakkal terhelt - , felváltotta a miértek sora.
Mi miért nem tudjuk megbecsülni azt, amink van? Mi miért nem tudjuk megbecsülni egymás munkáját és egymást? Mi miért nem tudunk összetartani és kitartani egymás mellett? Mi miért nem tudunk nacionalisták lenni anélkül, hogy szélsőségesek lennénk? Mi miért nem tudunk úgy élni ebben az országban, hogy amikor majd átadjuk azt gyermekeinknek, ne kelljen szégyenkeznünk azért, amit tettünk vele? Mi miért nem… és így tovább.
A barátaim már vagy elmentek, vagy készülnek elmenni. A családom egy része már rég elment. És én is el fogok menni. Legközelebb talán végleg.”
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Sri Lanka, Svájc, Svédország és Törökország.Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) ahataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
Semmi pénzért nem mennénk haza éhezni
Egy élhető és bonyolult ország
Miért maradjak Magyarországon?
Aki teheti, menekül az országból
Utolsó kommentek