Meglehetősen provokatív írást tárok elétek így, pénteken, de azt gondolom, GBoogie fontos véleményt és nézőpontot fogalmaz meg, még ha néha kissé nyersen is. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, úgyhogy a sztori után Ti jöttök!
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)
„Olvasom már egy ideje a blogot, néha néha hozzá is szólok, de nem igazán láttam értelmét annak, hogy megosszam a történetem, mivel annyi “okos” észosztó hozzászóló akad, akik mindent jobban tudnak, és persze mindenkinek pontosan meg tudják mondani hogy mit és hogyan kellene csinálni. Eljutottam viszont egy olyan pontra, ahol úgymond tojok a fejükre.
Azokhoz szólok inkább, akik esetleg hasonló cipőben járnak mint én tettem, csak az utolsó lökés hiányzik nekik a nagy lépéshez. Ők eddig nem igazán voltak megszólítva.
Kikről is beszélek? Van az a csoport, akiket sérelem ért, haragszanak a rendszerre, munkáltatókra, kicseszett velük az élet, dühből cselekszenek. Van az a csoport, amelyik kiábrándult, mert sosem kapott rendes munkát. Van az a csoport, amelyik végigseggelte az iskolákat, nagy mellénnyel vágott (volna) bele, de koppant. Van aki egyszerűen pénzt akar gyűjteni és visszamenni. És persze ezen csoportok különböző átfedései. Én igazából egyikbe sem tartozom.
A túlmisztifikált diploma
Ugyebár az első fontos kérdés szokott lenni, hogy diplomás-e a posztoló, vagy sem. Röhejes ez a diszkrimináció, primitív kategorizálás. A diplomához nem jár ész, nem az intelligencia mérőfoka. Sajnos ez a nézőpont túlságosan is elterjedt Magyarországon, még a munkáltatók körében is.
Már akkor sem értettem egyet ezzel, amikor a műszaki egyetemre jártam, abba is hagytam. Belekóstoltam inkább kicsit a turizmusba és gazdasági ismeretekbe, mivel mindkettő érdekelt, de aztán a főiskolának is búcsút intettem. Nem, egyik sem volt nehéz, mindig is az éltanulók között voltam, egyszerűen nem láttam értelmét olyasmire pazarolni az időmet, aminek 10-20 százalékát tudom majd hasznosítani.
Inkább kiléptem a munkaerőpiacra, bízva abban, hogy lesz olyan munkáltató, aki tapasztalat híján értékeli a szorgalmamat és a képességeimet. Szerencsém volt, akadt ilyen. Bizonyítottam is, elég jó fizetésért. Aztán különféle munkahelyek váltották egymást, majd autóiparban szereztem tapasztalatokat.
Konkrétan telephely vezetői feladatokat láttam el, papíron persze messze nem ez volt a beosztásom, ellenben a lusta főnököm helyett is én dolgoztam. Élveztem ugyan a szellemi kihívást és a hangulat is élvezhető volt valamilyen furcsa módon, de ekkorra már tele lett a hócipőm az egész országgal.
Kiábrándultan
Miért mondom ezt, amikor látszólag minden rendben volt? Az emberek miatt. Azokból ábrándultam ki. A tipikus búvalb*szott magyar mentalitásból. A mogorva kedvetlen eladókból, az agresszív sofőröktől, az életunt arcokból a tömegközlekedési eszközökön, a felfuvalkodott vásárlókból, az egoista szemléletmódból, a magamutogatásból, a másik eltaposásából, a lehúzásokból, a másikra mutogatásból, és még sorolhatnám... az egész fojtogató légkörből, ami szépen lassan kiöli az emberből az életkedvet, a tenni akarást, az optimizmust.
És persze azt, hogy mindezért mindig valaki más a hibás. Az átlagember szerint a politikusok, a politikusok szerint az átlagemberek, a múlt, a nyugat, a rendszer, a csillagok állása, stb stb. Idegennek éreztem magam ott már akkor is, mikor még ott éltem.
Meg lehet kövezni, de még a himnusszal sem tudtam azonosulni sosem. Hú, most hazaáruló lennék? Nem igazán érdekel, ki minek tart. Az, hogy hová születünk, nem rajtunk múlik, viszont az, hogy hol éljük le az egyetlen életünket (amiről tudunk...), már nem mindegy, és alkalmasint lehet rá befolyásunk. Én ez utóbbi utat választottam. Ráadásul nem csak magam miatt. Az akkor még meg nem született gyerekemet sem akartam abban a közegben felnevelni.
Mit keresek Angliában?
Persze hazudnék, ha azt mondanám, csak és kizárólag ez volt az oka döntésemnek. Igen, természetesen a jobb anyagi helyzet lehetősége is húzóerő volt, de nem kényszerből és nem annyira, mint a többségnek. És bár sokan elbagatellizálják, de számomra a klíma is az okok egyike közé sorolható, rühellem az őszt és a telet. Olyan helyen szeretnék élni, ahol szinte egész évben meleg van. Hogy akkor mi a fenét keresek most Angliában? Ez egy állomás.
Egy ideglenes lakóhely, ahol szélesedik a látóköröm. Ahol értékes tapasztalatokat szerzek minden téren. Csináltam olyan munkákat, amiket Magyarországon nem vállaltam volna el, hiszen befolyásolt a környezet. Lenéztek volna, ha tudják, Mekiben dolgozom vagy éppen takarítok.
Most, hogy csináltam mindkettőt, megváltozott a véleményem. Nem érdekel másoké. Miért? Egyrészt mert olyan fizetést adtak érte, ami ugyan helyi szinten kevés, ám már mégis elég kezdésnek. Másrészt azért, mert rájöttem, igenis minden “aljának” titulált munkának van értelme és igenis el kell végezni.
Itt Angliában ha nem lennének utcaseprők, egy hét alatt térdig gázolnának az emberek a szemétben, annyira piszkos népség. Nem mintha utcát takarítottam volna, de becsülöm őket, mert az ő munkájuk is fontos. Nem hiszem, hogy ugyanezt Magyarországon is beláttam volna.
Nem hagytam magam
Baráti kölcsön segítségével jöttem ki, természetesen magyarok lakta házba, ágyat bérelve egy szobában, mivel kezdetben referencia és munka nélkül nincs más út. Telt ház esetén tízen voltunk. Mindenki azzal fogadott már rögtön első este, hogy felejtsek el minden normális munkát, raktár és gyár van és csak ügynökség. Nem hittem nekik.
Nem hagytam magam lehúzni itt is. Angolul is max középfokon tudtak, én felsőfokon, de persze az itt szintén kevés még. Kizártam őket, jártam a magam útját, küzdöttem, ők pedig csodálkoztak, mi mindent lehet... Két hónap alatt 15 kilót fogytam ugyan, de kijöhetett utánam a feleségem is végre. Biztos állást hagyott maga mögött, de ő is hasonlóan érzett, mint én (nem véletlenül vettem el...).
Akkor már csak kettőnknek vettem ki egy szobát egy portugál srác házában. Eleinte a páromnak is nehéz volt, de szintén fizikai munkával kezdett egy szupermarketben, nagyon büszke voltam rá. Én két részmunkaidős állásban dolgoztam, néha napi 14-16 órát. De megérte.
Újabb két hónappal később már mindketten jó állást szereztünk, ő irodait, én sofőrféleséget, ahonnan aztán hamarosan feljebb léptem karbantartó technikusi pozícióra. Ennek már több mint két éve. Most az olimpián dolgozom ideiglenesen. Sofőrnek jelentkeztem, de miután beszéltek velem és átnézték a CV-met, felajánlottak egy komolyabb pozíciót, mondván többre vagyok képes... Van ilyen is. Ez után vár vissza a cégem, akik elengedtek fizunélkülire, mivel ilyen lehetősége ritkán van az embernek, ők pedig elégedettek velem és nem akarnak elveszíteni.
Nem olyan fontosak az anyagiak
Tavaly megszületett gyermekünk is, mivel úgy éreztük, itt az ideális hely és alkalom erre. Az állandó munkám stresszmentes és sok időt tölthetek itthon. Lakást bérlünk, nem másokkal lakunk együtt. Nyugodtan és boldogan élünk (a természetes hullámvölgyekkel tarkítva).
Az anyagiak? Már nem annyira fontosak, mint azt korábban gondoltam. Persze nyilván van, aki ezt a vonalat szeretné feszegetni kommentben, de nem azért nem mondok számokat, mert túl sok vagy kevés. Nincs értelme. Egyrészt itt egészen mások az arányok a magyar viszonyokhoz képest, van ami olcsóbb, van ami drágább, és a félretett összegnek is más az értéke.
Másrészt meg nem a számszerűség a lényeg, hanem az, hogy hogyan érzi magát az ember adott helyzetben és környezetben. Számunkra már itt is sokkal jobb, mint ott volt. És most már sokkal kevésbé félünk attól is, hogy ha végre zöld jelzést kapunk a végcélunk felé, akkor sikerrel járunk-e majd ott is. Tudom, hogy sikerülni fog.
Nem vagyunk egyformák
Nem azt mondom, hogy mindenki hagyja ott az országot. Aki boldog ott, aki nem érzi úgy magát, mint én, az járja a saját útját. Akiben dúl a hazaszeretet is, az tegyen is az országért. Egymásra sárt dobálni viszont nincs értelme. Nem vagyunk egyformák, el kell tudni fogadni, hogy mindenkinek más a fontos.
Csupán azért írtam meg röviden történetem, hogy aki esetleg úgy érez, mint én tettem, az merjen lépni, mert már túlzónak éreztem a negatív sztorikat. Valószínűleg én sem léptem volna, ha nem láttam volna azt, hogy gyerekkori barátom angol tudás nélkül is sikerrel járt (igaz, ő két évvel korábban jött), és így utólag visszatekintve hálás vagyok érte, hogy példát statuált. Kitartás, szorgalom, céltudatosság, nyelvtudás, és persze némi anyagi tartalék. Ezek nélkül ne, velük viszont hajrá!”
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Ciprus, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kambodzsa, Kanada, Kanári-szigetek, Málta, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország, Szingapúr, Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
Még időben elhagytuk Magyarországot
Túl gyorsan hullott az ölembe a lehetőség
Már az ételek megvásárlása is gondot okoz
Bukarest, kóbor kutyák és topmodellek
Nem kevésbé vagyok magyar, mint izraeli
Egyedül dönteni egy ismeretlen országban
Rabszolgaélet volt, de kellett a pénz
Ott álltam pénz és állás nélkül, elváltan
Visszatérnek a tehetséges magyarok?
Utolsó kommentek