Széles körben elterjedt gondolat, hogy Új-Zéland unalmas, innen csak elvágyni lehet, pláne egy európainak – kezdődik mai szerzőnk, Pappito posztja, aki cáfolja, hogy az ország ingerszegény lenne, mi pedig a poszt végén máris indulnánk, annyira hiszünk neki. Úgyhogy nem is dumálunk tovább. :)

(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com)

Ide az elejére teszek egy szerintem-et, minden ami most jön, az a saját véleményem, a saját szempontomból, lesznek benne általánosítások, előre szólok. Tehát.

Előbeszély

Új-Zéland, mint minden más ország, közel sem tökéletes, számos hibáját fel lehet sorolni, az előnyei mellett, és mindenkinek egyedül el kell dönteni, hogy az előnyök-hátrányok aránya számára milyen arányban jelentkeznek. Mindenkinek mások a szempontjai és körülményei, érdeklődési köre, én nejjel-gyerekkel, családban gondolkozom, mert az én helyzetem, szerencsére ez, ennek megfelelő szempontokat veszek figyelembe.

Az biztos, hogy ez az ország rettenetesen messze van, tehát a napi kapcsolattartás kétdimenzióssá válik, cset, szkájp vagy egyéb IP alapú kommunikáció, levelek, csomag és kész. Szemben az Európába költözőkkel, nekünk nincs meg a hazaugrunk az ünnepekre vagy egy hétvégére fíling, az időigény miatt, innen az őshazába utazni értelmetlen egy hétre, de tán még kettőre is, ezért sokkal hangsúlyosabb, hogy hogy érzi magát itt az ember.

Minden bevándorlónak, aki felnőtt fejjel érkezik ide, át kell esni a beilleszkedős szakaszon, itt, Óceániában ez értelemszerűen teljesen más, mint mondjuk Kanadába vagy Hollandiába költözvén, hiszen minden ország más. Az is tiszta sor, hogy aki felnőtt fejjel megy valahova, az sosem fog 100%-ban oda tartozni, de csak és kizárólag rajta múlik, hogy milyen messze akar lenni attól a 100%-tól.

Egyvalamit pedig semmilyen körülmények között nem lehet kihagyni a számításból – senki nem kényszerítette, hogy ide jöjjön, ő választott, ő döntött és ennek a döntésnek a felelősségét is viselnie kell. Aki ott megvette a repjegyét, ideutazott – nem hibáztathat ezért és ennek következményeiért senkit. Nem fog az ország alkalmazkodni a bevándorlóhoz, neki kell az országhoz.

A társaságról

Nyilván sok emberi kapcsolat nem viseli jól, hogy ennyire messze kerül az ember a magyarországi napi rutintól, nem fut össze véletlenül egy régnemlátottal a városban, az addigi környezet szereplői kiesnek a mindennapokból (a bevándorló pedig az ő mindennapjaikból), nincsenek meg a személyes találkozások, az ugorjunk el egy sörre, moziba, nincs eresszük össze a rövidlábúakat a játszón. Aki ezt nem látta előre és itt lepődik meg rajta, az szimplán hülye.

Amennyire nekem lejön az internetes fórumokból, (ez nem csak NZ-re igaz, de a déli féltekén hatványozottan jelentkezik) az egységsugarú panaszkodó egyszerűen képtelen mit kezdeni magával, ha nincsenek ott a megszokott pajtásai, akikkel együtt lehet, ettől pedig frusztráltan érzi magát. És unatkozik, ahelyett, hogy új környezetet építene magának ahelyett, amiről ő mondott le. (Nem beszélve arról, hogy a fontosnak gondolt kapcsolatok próbaköve is a távolság.)

Nekem szerencsém van az itteni magyarokkal, mert viszonylag jó társaság alakult ki, vannak közös programok, segítjük egymást, ha úgy adódik, de ez részben annak is köszönhető, hogy ebben a társaságban nem nagyon akad fogalmatlan ember, aki valamiféle álomországként gondolna a zátonyra, ahol majd minden könnyű lesz, ingyen a sör és örök az élet. Mind dolgozó ember, aki a munkájából megteremti a megélhetését, a nagy része családos, aki ide élni és nem lakni jött. Emellett, nem csak magyarok vannak akivel érdemes megismerkedni vagy közösen időt tölteni.

Van olyan is persze, aki sok hónap itt tartózkodás után is tökéletesen fogalmatlan az országot illetően, nem is érdekli, még felszínesen sem az, ami körülötte van, ideértve a politikát, a várost, amelyben lakik, nem olvas újságot, nem néz rá félszemmel a hírekre, még az ünnepnapokkal sincs tisztában (ilyet mellesleg kínaiból is ismerek) még csak meg sem próbálja megérteni, hogy miért van itt más okból ő, egy samoai vagy egy filippinó, soha egy szót nem beszélt a szomszédjával.

A kimaradt dolgokról

Alapvető bevándorlóhelyzet, hogy nekünk sincs meg egy csomó (háttér)infó, nem itt nőttünk fel, nincsenek meg az eddigi életünk mindennapi mémjei, hogy mindenki tudja, hogy mi az a négyeshatos, a sportszelet, a Vuk vagy a Vízipók, hogy köp-e a tévémaci, tegye fel a kezét, aki nem tudja eldúdolni a delta zenéjét és nem tudja utánozni a síelőt. Az ilyesmi egy része nem is pótolható, de nagyon sok minden igen, csak utána kell menni, az ilyesmi felszedése rohadt nagy meló, komoly kulturális akadályokat kell megugrani, de nem lehetetlenség.

Sok mód kínálkozik a felzárkózásra, de a személyes erőfeszítés elengedhetetlen. Kezdetnek az is elég, ha nem kizárólag magyarkákkal tart kapcsolatot az ember. Ha egy szimpla rádióműsort meg akarunk érteni, már a tartalmát, akkor nem elég angolul tudni (ugye fel se tételezi az ember, hogy valaki ide elindul élni, valamiféle kézzelfogható angoltudás nélkül) és érteni a szöveget, jó tisztában lenni ki az a Campbell, ki Bollard, ki az a Harawira, mi az, hogy iwi, mi az a fonterra, ki a helyi győzike, miért fontos az ACC, szóval a helyi jellegzetességeket, ami az őshazában megvolt, gondolkodás nélkül, akárkivel tudott az ember dumálni pár szót szinte bármiről, mert mindenkivel közös fogalomkészlete volt.

Itt ez nincs, a frissen érkező, vagy a régen itt élő érdektelen nem része ennek, és csak úgy, nem is válik részévé, csak ha megdolgozik érte. Elbújni is lehet. Ha akar, ha kinyitja a szemét, akkor szép lassan kirajzolódik neki is egy kép az országról, a társadalomról aminek ő akart a része lenni, sőt, ha ilyesmi érdekli, akkor meglátja az országról szóló sajtóhírek mögötti összefüggéseket, ráadásul egy tájékozott, nyitott elméjű valaki nem hívja a környezetét ingerszegénynek, csak akkor, ha lehúzott redőnyök mögött él. Ezt a nyitott elméjű, érdeklődő emberek általában nem is teszik.

Aminek a hiánya élesen érződik eleinte, az a kapcsolati háló, amit az ember otthon hosszú évek alatt épít ki - az itt nincs. Nulláról kell kezdeni, márpedig a kapcsolati tőke felhalmozása nem egyszerű és nem gyors. Mivel nincs aki besegítse a bevándorlót egy munkahelyre, azt kell tudni értékesíteni amire képesek vagyunk, ehhez sokan nincsenek szokva, oda kell tennie magát az embernek, kompromisszumokat kell tudni kötni, ebben sem a magyarok a legügyesebbek és mivel nincs “szólj már oda, hogy lenne itt valaki” meg nincs “ma te – holnap én” olyan új, kellemetlen helyzetek adódhatnak, amit az átlagos rugalmatlanságú bevándorló nem tud kezelni.

A mindennapokról

Ha az ember dolgozni jár, akkor ugyanúgy lesz napi rutinja, mint ahogy korábban volt, ugyanúgy lesznek munkahelyi problémák, jó fej és büdösgyökér kollégák, kellemetlen helyzetek, sikerek, nincs különbség, dolgozni kell a pénzért. Emellett kell közlekedni, bevásárolni, hivatalos dolgokat intézni, akinek van, annak elmenni az oviba/isibe a gyerekért.

Ebben remélem nincs semmi meglepő, annak tükrében, meg pláne, hogy az ember igyekszik a szakmájában elhelyezkedni, úgyhogy a közvetlen munkakörnyezete sem fog nagyon eltérni a megszokottól (vannak kivételek, mondjuk aki új szakmát tanul itt) a különbségek java része kimerül a munkahelyre jellemző eltérésekben és abban, hogy mindenki angolul beszél.

Persze vannak mindig aprócseprő ügyek, elromlik az autó, elmegy az internet, esőben tereget a szomszéd, vagy ugatnak a kutyák, le kell nyírni a füvet vagy ilyesmi – ez van mindenhol máshol is, ott is része az életnek, ahogy itt. A kicsiny, de lényegbevágó különbség, hogy a fentiek miatti sopánkodásból itt nem lehet megélni.

A néplélekről

A mindenben hiba keresése és a panaszkodás olyan magyar szokás, amelynek én sem vagyok teljesen híjával, bár ez a közel két év a zátonyon sokat változtatott rajtam (nincs copfom). Panaszkodni is tudok órákon keresztül, sopánkodásból minden magyarnak katedrája lehetne, ha a sopánkodás bárkit érdekelne. A világ azon része amely nem beszéli a mi szép nyelvünket, általában nem nyitott erre a panaszalapú létre, sajnálatos módon (

Másik jellemző kérdés a kaja, a magyar a hasán keresztül él, akárhova is veti az élet, vagy akárhova indul el. Ez rám is igaz, én sem vagyok el őrölt pirospaprika nélkül. Azonban itt egyrészt a világ összes konyhája autentikus formájában megvan, csak meg kell keresni (itt könnyű nem európaira butított kínait enni), nem beszélve arról a mérhetetlen változatosságról, amit az óceánból szednek össze, frissen. Annyi a kipróbálni, kóstolni való, hogy alig győzi az ember, ha hajlandó elmozdulni a húsleves-rántotthús-krumplipüré aranyháromszögből. Nincs gond, meg lehet ezeket csinálni itt is ugyanúgy, csak mellé még ezer másfélét. Gyümölcsök, zöldségek, fűszerek, megfizethető áron tisztességes nyersanyagok.

Szó sincs arról, hogy ne lehetne az embernek véleménye, csak egyrészt nem árt, ha a vélemény a saját, nem készen kaptuk, másrészt az sem árt, ha az a vélemény nem szimplán általánosító, unalmas, ostoba panelok szajkózása. Mondok példát: Időjárás. Házak minősége. A kiwik lustasága. A szigetiekkel szembeni előítéletek. A mindenféle más színű emberekkel kapcsolatos előítéletek. Kiwi akcentus nélkül senki vagy. Hulladék a kenyér. Nincs rendes kaja. Orvosok általános járatlansága mindenben. Sorolhatnám órákig, feleslegesen, így is elég szánalmas a kép. Ha meg szar a ház, amiben laksz, akkor bérelj jobbat, vagy szereltess be heatpumpot, csinálj valamit. Nem tetszik a klíma? Semmi baj, mehetsz a Karib-világba, ott meleg van. Ez nem sültgalamb ország, mellesleg a bevándorlóktól a legtöbb ország többet vár el, mint amit a helyiektől.

Minden kérdésre ott van az adekvát: ‘te akartál idejönni , ha nem tetszik, húzz a francba’ válasz, (bár szélsőséges eseteken kívül ilyesmit helyitől hallani nem nagyon fogsz) másrészt csak az én blogomban mind tételesen cáfoltam már valahol. A kiwik lustasága a kedvencem, amikor erre egy bevándorló panaszkodik, aki foggal körömmel kapar, hogy egy 150 éves országban élhessen, amit azok a lusta kiwik csináltak a semmiből.

A szabadidőről és a szórakozásról

Az ingerszegénységről panaszkodók általában azt állítják, hogy itt nincs mit csinálni. Ezt így, kerek-perec kijelenteni erős bátorságra vall, no meg tájékozatlanságra is. Sok minden nincs a zátonyon, de a szórakozás szabadsága azért itt is megvan. Koncertek (komoly és könnyűzene egyaránt), színház, balett, éjszakai bulik a múzeumban, kocsmák, (művész)mozik, éttermek, könyvtárak, kiállítások, fesztiválok itt is vannak, legalábbis a nagyvárosokban biztos. Ahogy a Stomp vagy a U2 nem megy Hagymázasdengelegre, úgy nem jön itt se háromszáz lelkes falvakba, de amit egy másfél milliós lélekszámú nagyváros nyújthat, azt Auckland is tudja (jön a Pearl Jam meg a Greenday, ha valaki szereti). Aki itt nem talál magának szórakozást, az nem akar találni.

Fentiek mellett pedig ott vannak azok a dolgok amelyekhez nem kell különösebb facilitás vagy komolyabb előzetes szervezés, ideértve a parkban olvasgatástól a barátokkal barbizásig, plusz a hobbik, peca, kagylók gyűjtése, festés, motorozás, terepjárózás, lovaglás, hajókázás, vadászat, lövészet, sportok, internetes közösségek, kertbarátok, madárbarátok, kebelbarátok, házibarátok, amit csak akar az ember. Eltekintve egy-két kivételtől, szinte semmihez se kell engedély, sportorvos, jogosítvány, klubtagság, regisztráció.

Külön téma a kirándulás, aki itt nem tud kirándulni és szép tájat látni, az életképtelen. A tájról kár is beszélni, nem véletlen, hogy NZ a világ egyik legkedveltebb turistacélpontja, annyi arca van, hogy egy élet se elég, hogy mindet megnézze az ember. Csak itt a környéken simán el lehet kirándulgatni egy évre való hétvégét és ez még csak nem is a legszebb része az országnak. Miután most intéztem a déli szigeti kirándulásunkat nagyjából képben vagyok, hogy mibe kerül elugrani oda egy hétvégére akár, és itt 30-100 dolláros repjegyekről beszélünk, nem Sába kincseiről.

Nekem hiába is mondja bárki, hogy debezzeg ott(hon) van ez vagy az, de itt semmi. Ott nem kellett elmenni jegyet venni, vagy rendelni? Ott nem kellett menni a dolgokért? Dehogynem, de vagy ott se csinálja, vagy itt nem érdekli, spórol és inkább otthon unatkozik és sopánkodik. Többeket ismerek akik itt új hobbit találtak vagy folytatták a korábbit minden probléma nélkül. Aki képtelen egy másfél milliós városban szórakozást találni, annak nem az a baja, hogy az a város Új-Zélandon van. Annak az a baja, hogy unalmat akar és azt is gerjeszt maga köré.

Hogy otthon is csak a tévé előtt ült? Az fel sem merül ugyebár, magától értetődik, hogy nyitáskor már dörömbölt a képtárak kapuján. (mellesleg az is van itt is) Itt ráadásul nem csak a kiwikkel találkozhat valaki, ha egy kicsit is érdeklődik aziránt, ami körülveszi, hanem itt van Ázsia, kajákkal, művészetekkel, és persze egész Óceánia, a maga sajátosságaival. Senki elől nem zárkóznak el, mindig lehet valami újat tanulni, megtapasztalni.

Summa

A fent felsorolt frusztrációkat megélve, sokan oda konkludálnak, hogy ez egy vacak ország, vidék, putri, gumicsimmás redneckekkel és ezt gondolkodás nélkül osztják meg a neten mindenkivel. Nekem nem tisztem megvédeni ezt az országot, nem is ezért írok, hanem a józan ész kedvéért. Ez is csupán egy ország, a maga sajátosságaival, mindenkinek tud adni valamit, csak legalább meg kell próbálni elfogadni, befogadni, ha már úgy döntött az ember, hogy idejön. Ez nem Magyarország, nem is lesz az soha, akinek az hiányzik az éljen ott a panaszkodás helyett. Új-Zélandot megváltoztatni úgysem tudja."

Csak ajánlani tudom egyébként Pappito oldalát, csak kattintsatok és már ott is találjátok magatokat! De azért akkor sem baj, ha közben itt beszélgetünk egy jót!

Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Sri Lanka, Svájc, Svédország,  Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.

Olvass és szólj hozzá!

A valóság a legendás amerikai középiskoláról

A pusztuló ország miatt megyünk el

Ami megdöbbentő Bécsben

Anglia nyitottan, lélekkel

Hogyan készüljünk fel Angliára?

Aki itt nem találja fel magát, az sehol!

Durva francia kasztrendszer és multikulti

A fél életem levittem a kuka mellé

A hely maga volt a pokol

Így lettünk modern kalandozó magyarok

Azonnal elkezdtem beilleszkedni

Gyerekrablások, kutyahús – és mégis csodálatos

A szerelem sokszor nem elég