Többször folyt már vita itt, a blogon arról, hogy ki milyen indokkal vág neki a nagyvilágnak, legyen az pénzszűke, társadalmi kérdések, esetleg magánéleti gondok. Mai szerzőnk, Candy, egyszerűen kíváncsi volt és elege lett az egy helyben toporgásból. Immár két éve él Londonban. Az ő története következik.

(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)

Igazából nem is tudom, hol kezdjem. Az én történetemben nincsenek drámák, nagy igazságok, válaszok az élet nagy kérdéseire. Én is csak egy vagyok a számtalan londoni magyar közt, egy újabb mesével, egy újabb életúttal.

Majd' három éve kerültem a munkaerő piacra egy úgynevezett slágerszakon szerzett diplomával - azt hiszem, ezzel meg is magyaráztam néhány dolgot. A végzettségem ugyan nagyon hangzatos volt, de az iskola nem biztosított gyakorlati lehetőséget, és ezzel ki is estem a „maximalista” munkaadók kegyeiből, gyakornoki állásokat pedig csak a fővárosban kaptam volna, ahol vidékiként képtelen lettem volna egy nemfizető állásból fenntartani magam.

Ennek ellenére még mindig szerencsésnek mondhattam magam, egy tehetősebb ismerősöm felajánlott egy minimálbéres munkát, csak „amíg nem találok valamit”. Egy évet dolgoztam neki, miközben elvégeztem két OKJ-s képzést is. Ez az egy helyben toporgás ösztökélt végül egy nagy lépés megtételére; Londonba költöztem egy barátnőmmel, aki ugyanabban a cipőben járt, mint én.

Nem terveztünk előre

Önállóan láttunk hozzá a szervezéshez, ügynökség segítségét mindössze a lakhatás megoldásához vettük igénybe, és hamarosan megérkeztünk ebbe a hatalmas, nyüzsgő városba, egy magyarok lakta kertes ház egyik szobájába. Számomra az eleinte néhány hónaposra kalibrált tartózkodás célja leginkább a nyelvtanulás és egy talpraesettebbnek tűnő önéletrajz megalkotása volt, de konkrét terveim nem voltak, mindössze tanulni akartam, tapasztalatot gyűjteni, szélesíteni a látóköröm.

Nem terveztük meg pontról pontra, mit fogunk csinálni, miután átvettük a kulcsokat, és talán épp ez tette a következő hónapot az egyik legmozgalmasabb, legemlékezetesebb időszakká.

Ismerkedtünk a várossal, az emberekkel, szórakoztunk, buliztunk, miközben papírmunkát intéztünk és állásinterjúkra jártunk. Az ügynökség által közvetített munkát amolyan végső megoldásként a sor végére tettük, és az önálló, de időigényesebb munkakeresés mellett döntöttünk.

Az olasz étterem nyomulós főnöke

Nem volt egyszerű itteni tapasztalat híján, az évek alatt megfakult angoltudással. Középiskolában nyelvvizsgáztam, és kommunikáció szakon sem volt kötelező angol, így a nem éppen beszéd-orientált középiskolai tanulmányok sem voltak nagy segítségemre, igyekeztem.

Eleinte komoly gátlások leküzdését igényelte a legegyszerűbb kérdésre való megfelelés, de amint túl tudtam lépni a nyelvóránkon belénk sulykolt „pontos, precíz nyelvtanon”, sokkal egyszerűbb lett minden, és elmúlt a félelem a hibáson ragozott mondatok okozta blamától.

Végül a sokadik állásinterjún szerencsével jártam, pincér munkát ajánlottak egy kis olasz étteremben, tudván, hogy sem vendéglátós, sem külföldi tapasztalatom nincs, az angolom is hiányos – mégis megkaptam a lehetőséget. Az csak később realizálódott bennem (valamikor a második randikérés után), hogy miért is vagyok itt, de nem sok időm maradt a nyomulós főnök miatt aggódni, egy hónap után lapátra kerültem, amiért visszautasítottam. Ez az egy hónap viszont magabiztosságot és igazolható külföldi gyakorlatot adott (persze, ha meghallgatáson kérdezték, tetszetősebb indokkal távoztam első munkahelyemről...).

Az ötcsillagos szálloda után a belvárosi étterem

Újonnan jött lendülettel vágtam bele ismét a már egyszer végig járt procedúrába, és mindössze egy hét alatt egy ötcsillagos szálloda konferencia és banketing részlegén találtam magam. Habár alig értettem valamit a velem szemben ülő indiai pörgő és monoton beszédéből, meggyőzően bólogattam és helyeseltem, bizonygattam, hogy gyorsan tanulok, és nem bánja meg, ha ad egy esélyt. Adott.

Egyszerű munka volt minimálbéres fizetéssel, mégis elég ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam, tovább fejlődjön az angolom és szélesedjenek a vendéglátós ismereteim. Ennek a részlegnek is megvannak azonban a maga árnyoldalai, vannak hónapok, amikor csak elvétve akad munka, ergo vészesen megcsappan az órabéres fizetés. Ekkor szántam rá magam a váltásra, ami ismerősökkel és barátokkal az ember háta mögött már nem is olyan nagy ördöngösség.

Egy kis baráti segítséggel egyenes út vezetett egy elegáns belvárosi étterembe, ahol már egy éve dolgozom. Nem a világ legjobb munkája, néha csak végeláthatatlan hosszúnak tűnő napok egymásutánja, de nem panaszkodom. A „tízlakótársas” házból, ahova érkeztem, egy gyönyörű kétszobás lakásba költöztem párommal és testvérével, kötelező kiadásokra, mint lakbér, számlák, közlekedés, étel, mindössze másfél heti fizetésem megy el havonta, a többi már csak ráadás.

Itt nőttem fel

És pont ez az, amit otthon nem tudtam volna megengedni magamnak. A saját, szülőktől és anyagi problémáktól mentes élet. Mindössze néhány hónapra terveztem, mégis két éve vagyok itt a legkisebb honvágy nélkül, mert élhetnék ugyan a biztos hátteret nyújtó szüleimmel még most, huszonhárom évesen is, de belekóstoltam az igazi függetlenségbe, és semmire sem cserélném el.

Szeretem ezt a várost, rengeteget köszönhetek neki, sokkal többet adott, mint valaha is reméltem, és az anyagi biztonság csak a legkönnyebben megfogható tényező ezek közül. Itt ismertem meg azt az embert, akivel a jövőm képzelem, rengeteget tanultam az életről, magamról, és ha egy kicsit is drámai akarnék lenni, azt mondanám; itt nőttem fel.

És bár otthon érzem magam itt, reménykedem benne, hogy egyszer Magyarország is lesz olyan csábító, mint amilyen annak idején a külföld volt, és lemondások nélkül folytathatom majd az életem kicsiny kis hazámban.”

Bár nem szeretném erre az egy pontra kihegyezni a posztot, azért arra kíváncsi lennék, vajon közületek hány embernek keresztezte az útját az olasz főnökhöz hasonló nyomulós munkaadó, és mennyire elterjedt, hogy így (is) megpróbálják kihasználni a külföldi munkavállalót?

Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország,  Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.

Olvass és szólj hozzá!

Nagyon haragszom Magyarországra

Fojtogatónak érzem ezt a légkört

Érzékeltették, mi csak külföldiek vagyunk

Hogyan írjunk Határátkelőt?

Otthon nincs kilátásom

Menni haza a biztosba, vagy maradni a bizonytalanban?

Felpezsdíteni rutinná vált életem

Érezzük a megkülönböztetést

Lecserélnéd-e a neved a boldogulásért?

A szüleim imádkoznak, hogy ne sikerüljön

Határátkelés Magyarországon belül

Meglepő irányban hagytam el az országot

Kényszeremigránsok vagyunk mi is