Az elmúlt napok konkrétabb posztjai után ma egy inkább érzelmi alapon működő történet következik. (Tehát aki adatokat vár, csalódni fog - gondoltam, szólok előre.) Sajnos aligha rendhagyó a történet, hiszen nagyon sokan élnek úgy (és jutnak arra a következtetésre), mint Vikiék.

(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com)

Több mint két éve tervezzük a férjemmel, hogy elmegyünk ebből az országból - végleg. Megpróbálom összefoglalni nektek és magamnak is, hogy miért és hogyan jutottunk el idáig.

Én 31 éves vagyok, a férjem 42, vidéki megyeszékhelyen élünk. 2000-ben szerelmesedtünk egymásba és azóta együtt élünk. Akkor én még tanultam, a férjem (akkor még "csak" a barátom) dolgozott egy gyárban, hihetetlen munkakörülmények között, de "jól keresett".

Négy hónap múlva a gyár bezárt, örökre. Ő munkanélküli lett, én tanultam, így nem tudtunk az albérletünkben tovább maradni, más megoldás híján az ő szüleihez költöztünk. Én az iskola mellett elkezdtem dolgozni, nagyon kevés pénzt kerestem. Közben a férjemnek lett állása, nagyon rossz munka, nagyon kevés pénzért.

Pokoli évek voltak

Rengeteget veszekedtünk, nem volt sok remény arra, hogy javulnának a dolgaink. Mindezek mellett, mind a ketten mindig tanultunk, ha nem is intézményes keretek között, de tanultunk, mert tudtuk, hogy ez az egyetlen esélyünk.

Amióta együtt élünk, mindig volt internet előfizetésünk, ha nem ettünk egy hétig, akkor is. Mert úgy gondoltuk és gondoljuk most is, hogy az a vég, amikor az embernek már a kultúráról/tanulásról is le kell mondani, akkor valóban nincs már semmi amiben reménykedhet, mert onnantól csak a leépülés van.

Egy év után a férjem ismét munkanélküli lett, én közben befejeztem az iskolát és munkát kerestünk mindketten. Rengeteg megalázó állásinterjú, hitegetés volt az eredmény amit el tudtunk érni.

Közben engem felvettek a helyi egyetem egyik főiskolai szakára, a férjem pedig talált munkát, CNC programozóként, nagyon kevés fizetéssel. 2004-ben örököltem egy pici házat és úgy döntöttünk elköltözünk és megpróbálunk végre ismét önálló életet élni. Összeházasodtunk.

Ez így nem mehet sokáig

A költözés nagyon jó hatással volt a kapcsolatunkra, nagyon boldogok voltunk. Felújítottuk (hitelből) a házunkat, mi a két kezünkkel. Burkoltunk, falaztunk, festettünk, szigeteltünk. Nagyon büszkék voltunk magunkra és nagyon szerettük egymást.

Sokat beszélgettünk arról, hogy merre tart az életünk, mit akarunk kihozni belőle és abban egyetértettünk, hogy ez így nem mehet sokáig, lépni kell, valami mást kell csinálni, mert így nem fogunk tudni megélni, és családot alapítani sem. A férjem az elmúlt évek alatt rengeteget tanult, tulajdonképpen programozó, csak nincs egyetemi végzettsége.

Szóval, hogy ne kelljen többet arrogáns, bunkó "kiscégtulajdonosnak" éhbérért dolgozni, leszámolt és vállalkozó lett, én is vele dolgoztam. Volt munka is, de fizetni senki sem akart. Volt olyan, hogy 3 hónapig vártunk a pénzünkre és közben szó szerint éheztünk.

Panírmorzsa magában

Ketten együtt több mint 20 kilót fogytunk és egyáltalán nem voltunk kövérek előtte. Csak néhány példa, hogy miket ettünk: panírmorzsa magában, maradék ételízesítőből kiszedegettem a szárított répát és egyéb zöldségeket csak az illúzió kedvéért, a rántott hagymakarika fejedelmi lakoma volt, persze köret és kenyér nélkül. Nem baj, boldogok voltunk.

Ezek után ismét munkát kellett keresnem, mert már a rezsit sem tudtuk fizetni, kikapcsolták a gázt. Nehezen, de sikerült munkát találnom, ami még a helyi viszonyokhoz képest jól is fizetett. Három műszakban dolgoztam, éjszakázás, hétvégézés stb.

Közben a férjemnek is sikerült viszonylag stabil jövedelmet összehozni. Továbbra is szegények voltunk, de már megcsillant a remény, hogy kemény kitartó munkával és tanulással lehet haladni.

És akkor jött a baba

2006 közepén eldöntöttük, hogy gyereket akarunk. A bevételeink ha lassan is, de folyamatosan nőttek, ki tudtuk fizetni a rezsit, rengeteg tartozást kifizettünk már, nincs mire várni, jöhet a gyerek. Jött is. 2007 végén meg is született.

Az első évünk igen kaotikusra sikerült, segítség nélkül nagyon nehezen indult be a "család". Mivel a férjem otthon dolgozott, én pedig ott voltam egy újszülött gyerekkel "egyedül", sajnos sok időt elvett a munkától az, hogy nekem segített. Nagyon nehéz volt, túl vagyunk ezen is. Emiatt azonban a munkára nem volt annyi ideje, így a bevételeink sem növekedtek a kellő ütemben.

Nagyon szigorú életmód mellett sikerült csak megélnünk. Autónk nincs, nem is volt soha. Nem iszunk, nem dohányzunk, nem zabálunk, nem járunk sehova, csak a legszükségesebb dolgokat vesszük meg, a gyereknek viszont igyekszünk "mindent" megadni.

El kell menni innen

Sokat beszélgettünk, tervezgettünk és oda lyukadtunk ki, hogy ha a gyerekünknek normális, nélkülözéstől mentes életet akarunk biztosítani, akkor el kell menni innen. Ez az ország rohamosan épül le. Az oktatás manapság olyan állapotban van, hogy oda se merek nézni. És sajnos az ország leépülése nem független a benne élőktől, az emberek is leépülnek, mentálisan és fizikailag is.

Az elmúlt években a szűkebb családi körünkben szinte mindenki munkanélküli lett. (lakáshitele szerencsére senkinek sem volt). Megszűnt az apám munkahelye, 2 diplomával 55 évesen sehova nem kell. Megszűnt az anyám munkahelye, több szakmával, sok éves tapasztalattal, 55 évesen sehova nem kell.

Megszűnt a testvérem munkahelye, 2 gyereke van, egy vidéki kisvárosban laknak, bejáróként gyakorlatilag esélytelen munkát találni. Helyben álmodni sem lehet. A férjem testvére dolgozik 2 diplomával 6 órára van bejelentve minimálbérrel, a többit zsebbe kapja. Szép kilátások.

Nem tervezhető közeg

Nem csak a szegénység az, ami miatt egy másik országba "menekülünk", mert a szegénység önmagában nem ok, hanem a pusztuló, nem tervezhető közeg miatt, ami manapság körülvesz minket társadalom, ország, állam, nemzet és mit tudom én még milyen néven.

2010 őszén úgy döntöttünk, hogy eladjuk a házunkat, megtámogatjuk a vállalkozást, hogy külföldön is működjön és ha már keresünk annyi pénzt, hogy odakint is megéljünk, akkor indulunk. És akkor szép gyorsan elsodorta a válság a terveinket. A házat még nem sikerült eladni, az ára már egyharmadával csökkent, és a növekedés valahogy mindig kevés ahhoz, hogy jobban éljünk.

De nem adtuk fel, egyre elszántabbak vagyunk, dolgozunk, élünk és remélünk.

A célország Németország, azon belül is Berlin. A férjem már élt kint huzamosabb ideig Németországban, én is jártam már ott és úgy gondoljuk megfelelő hely az élethez, egy gyerek felneveléséhez.”

Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Sri Lanka, Svájc, Svédország,  Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.

Olvass és szólj hozzá!

Ami megdöbbentő Bécsben

Anglia nyitottan, lélekkel

Hogyan készüljünk fel Angliára?

Aki itt nem találja fel magát, az sehol!

Durva francia kasztrendszer és multikulti

A fél életem levittem a kuka mellé

A hely maga volt a pokol

Így lettünk modern kalandozó magyarok

Azonnal elkezdtem beilleszkedni

Gyerekrablások, kutyahús – és mégis csodálatos

A szerelem sokszor nem elég

Amikor már ép ésszel nem lehet felfogni

A pokolból a mennybe