Mai szerzőnk, Zsuzsanna Londonban au-pair, és bár szereti a várost, mégis idegennek érzi magát. Úgy döntött, szerződése lejártakor megpróbál Magyarországon boldogulni. Egy nagyon érdekes élethelyzet, kíváncsi vagyok, mit reagáltok rá!
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)
ÚJDONSÁG – INDULÓ FÓRUMOK!! Szóljatok hozzá! Részletek itt!
„Mostanában gyakran olvasom a Határátkelőt, mivel már több, mint egy fél éve én is külföldön élek, s kíváncsi vagyok, a többiek is hasonlóan élik-e meg ezt a helyzetet, mint én, vagy egészen másképp.
Ahogy olvasom a posztokat, az az érzésem, a legtöbben megtalálták a helyüket, s nem akarnak hazatérni, én viszont teljesen másként vagyok ezzel. Szeretnék hazamenni, csak nem tudom, megtehetem-e majd.
Félreértés ne essék, nincsenek rossz tapasztalataim, nem vertek át, nem szakadok bele a munkába, nem nyomorgok, csak egyszerűen úgy érzem, nem itt van a helyem.
Nem tudtam megélni otthon
Az elején kezdve: mint nagyon sokan mások, én is Londonban élek jelenleg, s au-pairként tevékenykedek. Nyár elején érkeztem, s így már több mint egy fél éve itt vagyok.
Hogy miért jöttem ki? Ennek több oka is volt. Talán a legfontosabb s egyben a legegyszerűbb ok, hogy egyszerűen nem tudtam megélni otthon. Már egy ideje nem volt rendes munkám, csak egy félállásom, s az abból származó keresetből (kb. 50 ezer forint) nem tudtam kijönni.
Az előző munkám megszűnt, s pár hónapig próbáltam másikat találni, de egyszerűen nem sikerült. Ami valójában nem meglepő, mivel bölcsészdiplomával ez igen nehéz feladat manapság, ráadásul úgy, hogy nem beszélek rendesen nyelveket, s semmilyen használható dologhoz nem értek. ( A magyar és a néprajz szak nem éppen a legpiacképesebb tudományok. Ettől már csak a filozófia lehet jobb...).
Sok mindenben bizonytalan voltam
Mindenesetre azt nem tehettem meg, hogy tovább keresgélek, s esetleg a szüleim nyakán élősködök, ezért úgy döntöttem, nem árt, ha egy időre külföldre megyek, s legalább megtanulok rendesen angolul.
Ezen kívül abban az időszakban nagyon sok mindenben bizonytalan voltam, s leginkább abban, hogy mit is akarok, milyen céljaim vannak az életben, s hogy, helyesen választottam-e pályát magamnak. Tehát, úgy döntöttem, egy kicsit elmenekülök, azaz külföldre megyek.
A legkézenfekvőbb az au-pair státusz volt, hiszen nem kell hozzá semmilyen különösebb képesség, könnyen lehet találni, ráadásul a pedagógus végzettség csak előny. Ezen kívül soha nem volt vendéglátói vagy eladói tapasztalatom, s angolul sem beszéltem igazán, mivel csak gimnáziumban tanultam valamennyit. S megjegyzem, igen keveset.
Szerencsés választások
Egy ügynökség segítségét kértem, amit azóta sem bántam meg, hiszen viszonylag rövid idő alatt találtak nekem egy nagyon jó családot Londonban. (Ráadásul a közvetítői díj is nagyon alacsony volt, s csak a leszerződés után kellett fizetni.) A családdal is nagy szerencsém volt, mert rendkívül korrektek és segítőkészek, s a munkám sem sok, vagy megerőltető, rengeteg a szabadidőm, s nincsen munkahelyi stressz. :)
Az angoltudásom azóta sokat fejlődött, mivel folyamatosan járok nyelviskolába is, s az nagyon sokat segít.
Eleinte a város nagyon lenyűgözött, ezelőtt soha nem jártam itt, s magával ragadott a hangulata, a léptem-nyomon kézzelfogható valósággá váló történelmi múlt jelenléte. Még mindig csodás városnak tartom, nagyon szeretem a gyönyörű parkjait, az ingyenes múzeumokat, s a rengeteg műemléket, s látványosságot. Tudom, igazi turistaváros, sokan fanyalognak miatta, de én pont ezért kedvelem, mert én még mindig csak turistának érzem magam.
Nyár közepéig kell maradnom
A kb. egy hónapig tartó az” új világra rácsodálkozás” után elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi legyen majd a jövőmmel. A szerződésem egy évre szól, tehát nyár közepéig kell maradnom a családnál, s úgy néz ki, nincs okom hamarabb eljönni, de elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi legyen azután. Amikor kijöttem, nem terveztem előre konkrétan, úgy voltam vele, hogy meglátom, mi lesz, s majd az alapján döntök a továbbiakról.
Először úgy éreztem, hogy tudnék itt élni sokáig, mert a város, mint írtam, lenyűgözött, s ezen kívül, az emberek sokkal jobb életszínvonalon élnek, még ha minimálbéren vannak, akkor is. Sok minden hasonló áron van, mint otthon, vagy néhány ruhaüzlet még sokkal olcsóbb is, amellett, hogy jó minőségűek a termékek. Persze, a lakhatás vagy az utazás rendkívül drága, még az itteni viszonylatban is. Egyszóval, az első időkben el tudtam képzelni itt az életemet.
Jött a realitás
Később azonban, miután eloszlott az újdonság varázsa keltette köd, kezdtem reálisan végiggondolni a lehetőségeimet. Igaz, hogy javult az angoltudásom, de azért egy év alatt nem történnek csodák, s tökéletes nyelvtudásom nem lesz, csak maximum egy közepes szintű, ami csupán a hétköznapi életben való boldoguláshoz elég, nívósabb munkavállaláshoz nem.
Tehát, ezek után is csak, mint au-pair, takarító, mosogató helyezkedhetek el, vagy szerencsével felszolgáló, netán eladó lehetek valami kisebb helyen. S a későbbiekben, ha netán megfelelővé válik a nyelvtudásom, sem használhatom a diplomámat, mert ugyan mihez kezdenék itt, mint magyar tanár vagy etnográfus?? Tanárként a magyar szakom édeskevés, s a múzeumoknál sem lenne túl nagy esélyem. Azaz, a diplomámat itt semmiképpen nem használhatom. Így marad a McDonald’s, mehetek krumplit sütni.
Az otthoni barátok...
A másik dolog, amire rádöbbentem, hogy hiába szereztem itt ismerősöket, magyarokat és külföldieket, ők soha nem lesznek olyanok, mint az otthoniak. Azt hiszem, azok a barátok, akiket az ember diákévei alatt szerez, s mellette maradnak hosszú évek múlva is, különlegesek, mert velük még a közös érdeklődés, mentalitás, világlátás miatt ismerkedünk meg, s nem azért, mert együtt dolgozunk, vagy csak összesodort az élet. Tudom, ezt sokan érzelgősnek gondolják, de nekem sokat jelent, hogy a gondolataimat megértsék, s ne csupán vásárolni tudjunk elmenni közösen, vagy csak megvitassuk a napi feladatainkat.
S persze ott van a családom is, akiket nagyon szeretek, s rossz érzés lenne, ha a távolság miatt egyre jobban kiszakadnék az életükből, s csak az udvarias érdeklődések és a nosztalgia maradna meg.
Idegennek érzem magam
Mindezeket összevetve, úgy döntöttem, hogy a szerződésem lejárta után megpróbálok hazamenni, s otthon munkát találni. Viszont ez nem lesz könnyű, mert éppen azért jöttem el otthonról, mert nem találtam olyan munkát, amiből meg tudtam volna élni.
Nagyon jól tudom, hogy a diplomámat hasznosítani otthon is nagyon kis eséllyel tudom, bár talán azért mégis több eséllyel, mint itt. Ha megszerzem az angol középfokú nyelvvizsgámat, még az sem növeli sokkal a piacképességemet, de legalább a hiánya nem rontja. :)
Tudom, ezek nem túl kecsegtető kilátások, de talán a legfontosabbat még nem mondtam: úgy érzem, nem tartozom ide. Idegennek érzem magam itt, nem ez az otthonom, hiába nincs semmi konkrét problémám, soha nem tudnék itt boldog lenni.
Persze London már egy igazi nemzetközi város, itt már szinte mindenki bevándorló, s nem nagyon foglalkozik senki azzal, hogy ki honnan jött, mert mindenki jött valahonnan, de én akkor is érzem, hogy nem ide tartozom.
Amikor hazautaztam látogatóba, valamilyen végtelen boldogság fogott el, s azt hiszem, ez volt az igazi „hazajöttem” érzés, ami semmi mással le nem írható.
Meg kell próbálnom otthon
Ezek után azt kell mondanom, én nem vagyok alkalmas huzamosabb külföldön élésre. Persze, egyáltalán nem bánom, hogy ezt az évet itt töltöm, rengeteg élményben van részem, csodás helyeket látok, sok új dolgot megtapasztalok, nyelvet tanulok, s azt hiszem, egy kicsit önmagammal kapcsolatban is tisztábban látok. Megerősített abban, hogy mindenképpen a diplomámat kell hasznosítanom, a hivatásomnak megfelelő állást kell találnom, s mindezt otthon.
Vajon sikerül? Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy nem lesz könnyű, de meg kell próbálnom. Az itt töltött időt azonban mindig a legszebb emlékeim között tartom majd számon. S ha valaki azt kérdezné, hogy ajánlom-e a külföldi munkavállalást, akkor azt mondanám, igen. Mindenképpen szélesíti a látókört, nevelő hatású, még akkor is, ha az ember rájön, hogy haza kell mennie.”
Miközben olvastam Zsuzsanna írását, az járt a fejemben, hogy vajon nem arra látunk-e példát, amiről Wilhelmus is írt (a blogon oly sokat hivatkozott) kultúrsokkról szóló posztjában? Nevezetesen, hogy mai szerzőnk tulajdonképpen a sokk második, „alkudozásos” szakaszában van éppen?
Hadd idézzek Wilhelmustól: „Sokan úgy érzik, hogy az új élmények maguk alá temetik őket, magányosak, tehetetlenek, depressziósak, fájóan hiányoznak a támogató barátok, a családtagok. Oberg szerint úgy érzik magukat ilyenkor, mint a szárazra került hal. Sok emberben nem is tudatosul, hogy mi zajlik le benne, meg sem tudják fogalmazni az érzéseiket, csak azt, hogy valami rettentően rossz. Ez a szakasz fél-egy évig tart, a legtöbben ebben az időszakban adják fel, és szinte menekülnek vissza a megszokott világba.”
Bár Zsuzsanna nem tűnik sem tehetetlennek, sem depressziósnak, nekem mégis ez jutott az eszembe. Mit gondoltok?
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország, Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
Gyönyörű nők és kolduló gyerekek
Szürke hétköznapok és ami megfizethetetlen
Jöttünk, láttunk, visszamennénk
Nem akartuk elfogadni a helyzetet
Beilleszkedni Franciaországban
Utolsó kommentek