Új területeket hódít meg a Határátkelő :), hiszen ma Kazahsztánba visz utunk, FP segítségével, aki fél életét az ottani olajmezőkön, és ami persze szorosan hozzákapcsolódik, az azok mellett épült táborokban, városokban élte le. Nem is húzom az időt, rendkívül érdekes beszámoló következik! (Külön óriási köszönet a képekért!!)
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com. Hétvégén egyébként irtózatos válaszhadjáratba kezdek, úgyhogy akinek eddig nem válaszoltam, annak most fogok – legalábbis megpróbálom...)
"Bevezetésnek annyit, hogy az elmúlt húsz évet az olajmezőkön és a mellette megépült mesterséges táborokban, városokban éltem le, ezért ne várja senki, hogy az ország szépségeiről írjak, mert szégyen vagy sem, de nem voltam sehol.
Kezdet – azok a kilencvenes évek
A gépjárműüzemi technikum (mai napig nem tudom, mit kezdhettem volna otthon vele) elvégzése után adott volt a kérdés: továbbtanulni vagy dolgozni. A döntésemet nagyban befolyásolta, hogy a szüleim akkor már több mint két éve Tengizben dolgoztak (szovjet-magyar államközi egyezmény alapján a magyarok által épített gyár) és egy évben kétszer jöhettek csak haza. Ezért a „kényelmesebb” megoldást választottam és utánuk mentem...
Abban az időben csak magyarok dolgoztak ott (csúcsidőben 5-6 ezren), akik már akkor is a jobb megélhetés miatt mentek ki, pedig még aránylag normális volt a helyzet otthon. Az összetétel szakmailag és emberileg is nagyon vegyes volt: az elvált és/vagy alkoholista emberektől a pályakezdő vagy polgári sorkatonai szolgálatot teljesítő fiatalokon át a Miskolcról kitiltott örömlányokig széles volt a skála.
Természetesen képzett szakemberek is dolgoztak, hiszen valakinek csak fel kellett építeni a gyárat. :) Viszont az akkori átlagfizetés sokszorosát lehetett hazavinni, harmadannyi munkáért cserébe, plusz mindenki üzletelt kávéval, cigivel, műszaki cikkel, egyszóval mindennel, ami eladható volt akkoriban, ami sok embernek plusz egy havi fizetést vagy még annál is többet hozott.
Itt jöttek a helyiek a képbe, akik felvásároltak mindent és vitték távoli helyekre eladni sokkal drágábban. Egyszerű, átlagos nomád emberek, akik sokáig azt hitték, hogy minket ide deportáltak a semmi közepére.
Az idő múlásával közvetlenebbé, barátságosabbá váltak, a hölgyek pedig jobban megnyíltak a fess magyar legényeknek egy szebb jövő reményében.
Változások kora
A kilencvenes évek közepén az amerikaiak is betették a lábukat oda, amiről előtte nem is nagyon tudták, hogy létezik. Hoztak sok-sok pénzt, modern technikákat, gépeket, autókat és páran egy teljesen más, lenéző, kivagyi stílust. A magyaroknak leáldozóban volt, a többezres létszám megfogyatkozott, helyükre török, olasz, indiai, thai és ki tudja még milyen ország dolgozói jöttek.
Apuval egy német érdekeltségű céghez igazoltunk át, ahol többségében magyarok dolgoztak, de a felsővezetést a németek képviselték. Apu művezető volt, én pedig - köszönhetően a 10 év orosz és a hat év angolnak - egyfajta mindenes szerepet töltöttem be: a munkavégzési engedélyektől az új dolgozók munkába állításáig mindennel foglalkoztam. Innen számolom az én kis egyszerű karrieremet...
Azt tudni kell, hogy ellentétben velünk, az amcsik nagyon komolyan veszik a munkavédelmet (néha túlzottan is) és az összes velejáróját. Nekünk is időbe tellett, mire megszoktuk, hogy a munkaterületen csak teljes „menetfelszerelésben” és alkoholmentes állapotban lehet dolgozni, vagy akár csak tartózkodni is. Nem volt alternatíva, vagy elfogadta és betartotta az ember a szabályokat, vagy azonnal megkapta a repülőjegyét hazáig.
Szóval itt hozott össze a sors egy munkavédelmi mérnökkel, aki azt mondta: „Ha sok pénzt akarsz keresni tiszta kézzel, akkor tanulj tovább munkavédelmi vonalon”. Persze fiatalként a pénz lebegett a szemem előtt, de ez idővel megváltozik és a szakma iránti alázat lép előtérbe, legalább is nálam ez így történt.
Az elkövetkező években tanultam otthon a szabadságom alatt és párhuzamosan dolgoztam a tengizi olajmezőkön. A munkavédelmi technikum elvégzése után már ebben a szakmában folytattam tovább, jobb kondíciókkal, anyagi és erkölcsi megbecsüléssel.
A helyi állampolgárokat is nagyobb létszámban kezdték el alkalmazni (köszönhetően a folyamatos állami nyomásnak), sokan az ország másik feléből, 2-3 ezer km-ről jöttek ide egy jobb lehetőséget remélve. Az amcsik becsületére váljon, hogy sokat áldoztak és áldoznak a mai napig a dolgozóik szakmai képzésére, a tehetségesebbek akár Anglia vagy Amerika neves iskoláiba is eljutottak.
Új évezred kezdete
A magyar kolónia ekkor már csak pár száz főre tehető, egy magyar cég maradt talpon a több tízből. Én közel a harminchoz, pár céggel és sok-sok tapasztalattal a hátam mögött ismét tanulásra adtam a fejem, cél a szakirányú diploma! Persze fontos, hogy legyen az ember kezében ilyen-olyan bizonyítvány, de az elmúlt évtizedek alapján kijelenthetem, hogy lehet kismillió diplomád, ha szakmai tapasztalatod és nyelvtudásod nincs.
Itt az olajmezőn az alapján ítélnek meg, amilyen munkát kiadsz a kezedből és senki sem kérdezi, hogy milyen sulit végeztél. Itt sokkal többet ér egy elismert, befolyásos ember ajánlása, mint bármilyen neves dokumentum. Természetesen ahhoz, hogy az ember ezt elérje és “neve” legyen, sokat le kell tenni az asztalra. De ez idővel kamatostól megtérül és itt nem csak az anyagiakra gondolok.
Váltani kell
Minden ember életében eljön az a pont, hogy váltani kell. Egy idő után az ember megcsömörlik attól a miliőtől, amiben nap mint nap, éveken keresztül benne van. A kihívások már napi rutinná válnak és hajlamos az ember lazábban venni a dolgait. Ez nálam 3 éve történt, amikor is 16 év Tengiz után 1500 km-rel arrébb rátaláltam egy kis cégre, ahol az 5 fős expat vezetőségen kívül csak 150-200 helyi dolgozik.
Az olajmezőtől 25 km-re levő kisvárosban élünk, kulturált körülmények között. A pénz itt az olajmezőn termelődik, de nem ide fektetik be, hanem a fővárosba, hiszen évek, évtizedek múlva, amikor már nem lesz mit kiszedni a föld alól, az egész egy szellemvárossá válik majd, az emberek pedig más lehetőség után néznek.
Amikor a kommunizmus keveredik a 21. századdal
Ez a hely olyan, mint amikor a 80-as kommunista évek keverednek a mával. Van itt egyszerű sorsú kétkezi munkásember, aki ezeréves Moszkviccsal jár, de olyan is, aki újgazdagként már nem tudja mire költeni a pénzét, mivel itt nem hemzsegnek az erre alkalmas hiper- és szupermarketek, plázák. Vannak úri negyedek a város frekventált részein és tanyához hasonló utcák a külvárosban.
Az emberek nagyobb része beleszületett ebbe az egyszerű életmódba és ebből nem tudnak, de szerintem sokan nem is akarnak tovább lépni. A fiatalok már nyitottabbak az életre, akit tud támogatni a családja az a fővárosba vagy külföldre megy tanulni.
Az itt élők egy része az olajmezőkön dolgozik, a többiek pedig a városban próbálnak megélni. Szinte minden emeletes ház alatt van valamilyen üzlet (fodrász, mini bolt, stb.), de ezek állandóan kinyitnak-bezárnak, attól függően kinek mennyire megy a vállalkozása. Akkor virágzik az üzlet, amikor új beruházás van a mezőn és özönlenek ide a külföldiek, akik jól eltartják a helyi vállalkozásokat.
Helyi viszonyok
Az árak az itteni átlagfizetéshez mérve enyhén magasak, de például az üzemanyag ára harmada, a márkás cigiké pedig negyede az otthoninak. A rezsi egy hónapra lebontva itt annyiba kerül, mint nekem csak a villanyszámlám otthon, pedig itt télen nem ritka a -30-40 C sem.
Mint említettem, a helyiek barátságosak, de nagyon érzékenyek a vallásukra és a kultúrájukra. Néhány külföldi hajlamos elfelejteni, hogy ő csak egy megtűrt idegen ebben az országban, ezért ebből vannak néha viták, amelyek akár tettlegességig is elmennek. A közbiztonsággal nincs gond, bár éjszaka ajánlott taxival menni, ami szintén fillérekbe kerül.
Az orvosi ellátás átlagos, nekem inkább a higiéniás részével vannak problémáim, ezért próbálom ezeket szabadság alatt, otthon elintézni
Fele-fele
Életem első olyan cége, ahol minden téren megbecsülnek, egyenlő partnernek tekintenek. Négy hét folyamatos munka után (napi 12 óra), négy hét szabadság jár, vagyis egy évben 6 hónap! Az itteni szállást, étkezést, a repülőjegyeket oda-vissza, a vízumokat mind a vállalat fizeti, nekünk csak a munkára kell koncentrálni 100 százalékban. A fizetés a 10 százalék adó levonása után is korrekt, 4/4 hétre lebontva sem lehet okom panaszkodni.
Az elmúlt 20 évről persze még részletesebben tudnék írni (szokások, kultúra, kapcsolatok,éghajlat, stb). Talán egyszer majd én is könyvbe foglalom az emlékeimet, amiből majd pipázás közben felolvasok az unokáimnak. :)”
Mit is mondhatnék? Úgy legyen! Én biztosan elolvasom majd! :)
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Ciprus, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kambodzsa, Kanada, Kanári-szigetek, Málta, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország, Szingapúr, Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
Minél több lehetőséget teremteni
A rabszolgák, a félistenek és a többiek
Végre megtaláltam a számításaimat
A határátkelés otthon kezdődik
Ez a tökéletes ország számomra
Beleragadtunk a nagy sáros maszlagba
Utolsó kommentek