Igazán inspiráló történet következik, ami megmutatja, hogy minden nehézségre lehet megoldást találni, sok-sok akarattal és némi szerencsével is persze. Mai szerzőnk Mr. Greenwood, akinek súlyos betegsége mellett is sikerült kijutnia külföldre. A végére még egy csattanót is ígérhetek.
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com)
„Biztosan ismerős mindenkinek az a mondás, hogy „Csak egészség legyen!” Az én történetem azt fogja leírni, hogy hogyan sikerült művesekezelés mellett külföldi ösztöndíjat megcsinálni. Ez egy személyes sztori, szóval kéretik így olvasni: nem arról lesz benne szó, hogy hol mennyibe kerül egy hamburger.
Az egész történet ott kezdődött, hogy 19 éves koromban, éppen az orvosi egyetem első évében vesebeteg lettem, a betegség lefolyása elég gyors volt, pár hónap alatt művese-kezelésre került a sor. Aki nem tudja mi ez, miről van szó: heti 3x4 órát a kórházban, a művese-állomáson KELL eltölteni, eddig tart, amíg a méreganyagokat kiszűrik a vérből. A lényeg az, hogy az orvosi egyetemet végül is úgy végeztem el, hogy közben végig művesés voltam, utána PhD hallgatónak mentem egy elméleti intézetbe.
Mindig az utazás okozta a nehézséget, ilyenkor „vendég-dialízist” kellett kérni egy közeli állomáson, ha pár napnál hosszabb időre elutaztam, pl. konferenciákra. Külföldi utaktól mindig is visszariadtam, iszonyú drága egy-egy vendég-dialízis a legtöbb helyen. Szóval mindig csak csendesen irigykedtem azokra a kollégákra, akik megcsíptek egy-egy külföldi ösztöndíjat: tudtam, hogy a munkát tudnám csinálni, de a géphez – kötöttség visszatántorított.
Voltak kapcsolatai
Aztán egyszer csak egy új szenior munkatárs érkezett az intézetbe, aki sokat dolgozott Angliában az egyik jónevű egyetemen, és voltak kapcsolatai odakint. Egyszer, a laborban csevegve megkérdezte, hogy szeretnék-e Angliába menni, mert lenne egy rövidtávú (3 hónapos) ösztöndíj a Notthingham-i Egyetemen.
Mondtam neki, hogy persze, csak vannak bizonyos akadályok. Mondta, hogy szerinte ez nem gond, ő el tudja intézni, hogy fogadjanak, ha én el tudom intézni a dialízist. Huh, mondtam magamnak, ez most olyan valami, amit nem lehet kihagyni.
Nem akarom túlságosan részletezni, hogy hogyan és ki mindenkit kerestem meg ezzel, de azért mégis csak egy lista: a nottinghami dialízisállomás, a nemzetközi dialízis cég magyar igazgatósága, az itthoni orvosok a művese-állomáson, az Egészségügyi Minisztérium, Angliában élő magyar nyugdíjas orvos. A legtöbb helyről kaptam választ, csak elutasító volt.
Az utolsó esély
Akkor még eléggé hebegtem-habogtam angolul (kb. középfokú nyelvtudás), úgyhogy sok időbe telt, amíg rászántam magam, de még telefonálgattam is Angliába, a számlát jelentősen megnövelve, ám újabb falakba ütköztem. Végül már csak 3 hét maradt a tervezett indulásig, amikor mondtam a támogatómnak, hogy úgy néz ki, hogy nincsen dialízis, szóval, lehet, hogy stornó az ösztöndíj.
Mondta, hogy adjam meg neki a nottinghami consultant nephrologist számát (én csak a titkárnőig jutottam). Az a lényeg, hogy ő végül is ki tudta dumálni a dolgot, és találtak nekem helyet, igaz, eléggé az éjszakai műszakban: este 7-11-ig, kedd-csütörtök-szombati napokon.
Egyébként EU-s egészségügyi kártyával mindenkinek jár ingyenesen a dialízis, mert életmentő kezelésnek minősül, csak nyilván nem nagyon szeretik ezt a dolgot: éppen ezért mindig helyhiányra hivatkozva utasítják vissza a kezelést. Ha az utcáról beesik valaki, hogy rosszul van, és azonnal dializálni kell, persze megcsinálják, de ezt nem akartam kockáztatni.
Innentől kezdve minden villámgyorsan ment, repülőjegy, szállás lebeszélése (egy szobát béreltem egy éppen munkanélküli kutatónál), csomagolás, megérkezés Nottinghambe. A város gyönyörű, a kutatómunka inspiráló volt, és hihetetlenül sokat számított egy másfajta kutatói szemlélet, hozzáállás megismerése: milyen az, amikor a kutatás vérre megy, nem kamu, és valaki nem szórakozásból, játszásiból csinálja, mint Magyarországon a legtöbb helyen, hanem ez a hivatása és ebből él.
Minden második nap kezelés
A dialízis-állomásra az eljutás kitalálása volt a legnehezebb, hiszen nekem csak biciklim volt, a rengeteg buszozásra nem nagyon telt a soványka ösztöndíjból. Később felfedeztem, hogy az egyetemi kórház (Queen’s Medical Center, QMC) és a dialízis-állomást is magába foglaló másik, jó távoli kórház között van egy ingyenes shuttle bus (ez eléggé általános egyébként Angliában, jelentősen leegyszerűsíti a betegek és az egészségügyi dolgozók közlekedését).
Úgyhogy a munkaidő végeztével minden második napon 6-kor elballagtam a 15 percre lévő QMC-hez, felszálltam a buszra, ami elvitt a város másik végén levő dialízis-állomáshoz. A dialízis végén, 11-kor persze nem volt busz, ilyenkor taxit (!) hívtak a betegeknek, ennek a költségét az NHS fizette. A taxizások külön élmény: a legkülönfélébb nemzetiségű (de leginkább nem európai taxisokkal beszélgetni egy-egy 20 perces utazás alatt igazán emlékezetes maradt.)
Szóval, különösebb gond nélkül véget ért a 3 hónapos ösztöndíj, ahol sokat tanultam, leginkább angolul beszélni. Hogy még tökéletesebb legyen a happy ending: most már megvolt egy veseátültetésem, és köszönöm, jól vagyok az új vesémmel.”
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Sri Lanka, Svájc, Svédország, Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
Külföldi munka nyelvtudás nélkül?
Magyar elme számára felfoghatatlan
Egy 21. századi határátkelő lélektana
Külföldi munkavállalás – magyarul
A valóság a legendás amerikai középiskoláról
A pusztuló ország miatt megyünk el
Utolsó kommentek