Nem kizárt, hogy mai posztunk ismét kisebb vihart kavar majd. Lia története egy (mint gyorsan kiderült: semmire sem jó) szociálpedagógusi diplomával kezdődik, aztán Írországban, majd Angliában folytatódik. A kérdés az: hol vagy otthon a világban?
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com)
„Idén töltöttem a 28. életévemet és immár három éve úton vagyok. Ebbe a 3 évbe sok minden belefért ahhoz, hogy fenekestül felforgassa az életem és eljussak odáig, hogy újra kell gondolnom mindent.
Középiskolai és főiskolai éveimet áttomboltam, aludni is alig volt időm, dolgoztam, tanultam egyaránt. Minden egyes percét élveztem, terveim voltak és jó úton haladtam azok megvalósítása felé. Ám aztán úgy esett, hogy a főiskoláról kikerülve szembesülnöm kellett azzal, hogy az élet csak most kezdődik igazán és szociálpedagógusi diplomával a kezemben semmire és senkinek nem vagyok jó.
Így sikerült átképeztetnem magam biztosítási ügynöknek, s miután levizsgáztam belőle, ott is hagytam az egészet. Be kellett látnom, vidéken esélyem sincs nem hogy egy jobb életre, egyáltalán: önálló életre, munkára.
Átértékeltem a helyzetem
Pestre mentem és sok valótlan munka után találtam egy félig valósat: recepciós lettem egy multinacionális irodaházban. Szerettem ott dolgozni, sok érdekes embert ismertem meg, de nem tudtam magamban elrendezni azt, hogy negyedévente ki-be jelentgetnek nem létező cégeknél, nincs rendes munkaszerződésem, minimálbérre vagyok bejelentve, a többi pedig zsebbe érkezik.
Később már a heti 5 nap, napi 10 és fél óra sem volt elég albérletre, ételre, dolgoztam szombaton is, és akkor is, amikor az Úr már régen megpihent. Besokalltam. Soha előtte nem vágytam külföldre, de be kellett látnom, ha rendes fizetést, jobb munkát és egyszer majd családot (ha-ha) szeretnék, ahhoz sem a jelenlegi életem, sem én magam nem vagyok elég.
Átértékeltem magamban a helyzetem. Egyedülálló voltam, sajnos a szüleimmel megromlott a viszonyom, a munkám sem volt egy főnyeremény. Így eladtam egyetlen vagyonom, a franciaágyam, a fél életem levittem a kuka mellé, ami megmaradt, azt begyömöszöltem két bőröndbe. Felvettem utolsó havi fizetésem, az albérletem kaucióját és kimentem Dublinba, egy mexikói barátnőmhöz, akit még az irodaházból ismertem és annak magyar férjéhez.
Nem jött be az au-pair-i munka
Egy egyszobás lakásban éltünk hárman, a szobában volt a fürdő és a konyha is. Lázas munkakeresésbe kezdtem, közben az angolt is tanultam, mert azt annyira nem erőltettem otthon, mondván, én nem akarok külföldön élni.
Nem sikerült munkát találni, így egy hónap után elszegődtem au-pairnek. Az volt a szerencsém, hogy kiutazásom előtt az interneten felvettem a kapcsolatot dublini magyarokkal, így egy remek baráti körbe csöppentem. Elég hamar kiderült, hogy az au-pair munka nem nekem való, nem részletezném, talán elég annyi, hogy aki öntudatos, önérzetes, annak nem való.
Nyolc hónapig éltem Dublinban, boldog voltam az új barátaimmal, de a munka egyre jobban lehangolt, éppen a válság közepén érkeztem, sehova nem hívtak interjúra. Később a családnál letelt az időm, én pedig ott maradtam kevés pénzzel, ötletek nélkül.
Éjszakai műszak, 12 órában
Ismét az internet segített. Felvettem külföldön élő magyarokkal a kapcsolatot, sok-sok országból, végül úgy döntöttem, Angliába megyek, első körben vidékre, mert London talán túl drága lenne nekem. Szerencsém volt, a manchesteri repülőtéren várt valaki, aki azóta is segít mindenben. Átzötykölődtünk egy kisebb városba. Regisztráltam munkaközvetítő irodákhoz, ami nagy segítség.
Engem, a szellemi munkást :) első körben kiraktak egy gyárba, éjszakai műszakba, 12 órában. Rettenetesen kikészültem, dolgoztam, aludtam, dolgoztam, aludtam, egyetlen célom volt: legyen némi tartalékom. Egy hónap múlva elküldtek, az ok ismeretlen, de 2 nap múlva már kiközvetítettek egy másik céghez, napi 8 órában, délután 2-től 10-ig. Amint megláttam az épületet, fura érzés fogott el: tudtam, sokáig itt leszek.
A cég gyári részlegén kezdtem ruhacsomagolással. Gyűlöltem, de tudtam, ha előrébb akarok jutni, a legjobbnak, leggyorsabbnak kell lennem. Az lettem. Közben jóban lettem a raktár főnökével, akivel sokat beszélgettem szünetekben és megkértem, adjon egy esélyt a raktárban, a gyárban nem érzem jól magam, nem akarok gépeken dolgozni.
Irány a raktár!
Három hónapnyi utánjárással sikerült neki, átvett, mobilscannerrel az oldalamon szedtem össze a megrendeléseket, emeltem a dobozokat, ládákat, rohangáltam, mint pók a falon, aztán 8 hónap múlva szerződést kaptam. Ma már számítógépen ügyeskedem és egy kisebb csoportért felelek, amely a legjobban teljesítő csapat lett az évben. A cég folyton képzésekre küld, iskolákat végzek el. Másfél éve kaptam a szerződésem és már a harmadik fizetésemelésen vagyok túl.
Én voltam az első magyar a cégnél. Örülök, hogy eddig is eljutottam. Újra vannak terveim, céljaim, az angolok befogadtak. A fizetésemből jól élek, segítem a családomat, akikkel helyre jött a kapcsolatom. Nem nagy karrier, de örülök, hogy van munkahelyem, megbecsülnek és tisztességesen megélek, az emberek kedvesek, mosolygósak.
Az árnyoldal
Persze ahol fény van, ott árnyék is, ez sem tökéletes. Hiányoznak a barátaim, itt valahogy nem sikerült még barátokra szert tennem, talán egy-két emberi kapcsolatom van úton ez irányba.
Van problémám más nációkból való emberekkel, főleg a lengyelekkel, akik többsége meg sem tud szólalni angolul, pöffeszkednek, terjeszkednek és túrják ki a képzettebb bevándorlókat. Nem mindegyikőjükre igaz, de sajnos a többségre igen. Néha úgy érzem, nem is Angliában, hanem Lengyelországban vagyok. Nacionalisták a végtelenségig.
Fél éve jutottam el odáig, hogy nem hiányzik Magyarország. Esélyét sem látom annak, hogy újra, tartósan Magyarországon éljek. Ha lehetne, mindenkit kiküldenék külföldre egy kis időre, hadd lássa, az élet nem (olyan) nehéz, mint azt otthon belénk beszélik, ránk erőltetik.
Elegem lett abból, hogy fiatalon, a legszebb éveimben úgy kellett élnem, mint egy kisnyugdíjasnak és miért? Hogy mire megöregszem, valódi kisnyugdíjas lehessen belőlem.
Nincs végleges döntés
Nem akarok újra úgy élni. Leszoktam a hazafias pátoszról, ha otthon meggörbül a hátam és éhen halok, senki sem fogja megveregetni a hátam. Tudom, korán adtam fel, két és fél évvel azután, hogy kikerültem az iskolapadból már úton voltam egy jobb élet reményében. De aki mer, az nyer. Ha nincs sok veszítenivalód (két bőrönd...), abból nem is tudsz sokat veszíteni, legfeljebb nullán mész vissza a Start mezőre.
Sokan úgy jönnek ki, hogy minden felégetnek maguk mögött, de ne feledjétek, nincs végleges döntés. Az, hogy ma elmész, nem jelent azt, hogy ez örökre így lesz, ezért nem kell siratni egyetlen napot sem, mi alakítjuk az életünk.
A magyarországi közvetítő cégeket nem ajánlanám. Gyűjts, menj ki, légy helyben, mert ha kellesz egy munkára, azonnal kellesz. A többségünk azért megy ki, hogy legyen VALAMILYEN állása.
Tehát ha nem vagy elismert szaktekintély valamely szakterületen (IT, agysebész...), akkor szinte semmi esélyed arra, hogy külföldön a munkáltató majd minden követ megmozgat azért, hogy te mosogass nála. Lépni kell, menni kell.
Tájékozódni kell előre
Nincsenek már láncok a lábainkon, szabadon utazhatunk, dolgozhatunk az EU-ban, ezt a lehetőséget meg kell ragadni. Ha otthon nem jó, menni kell, ha jó, akkor is egy kicsit, hogy lássátok, tudjátok, másként is lehet élni, aztán ha akarjátok, hasznosítsátok otthon a tapasztalataitok, vagy...
Mielőtt léptek, tájékozódjatok a neten, hol, mire van szükség, milyen papírokra, melyik hivatalban kell beszerezni. Az információ nagy kincs! Képezzétek magatokat, a tudást nem lehet elvenni tőletek és azzal mindig újra tudjátok kezdeni.
Azt tudnod kell, hogy ha egyszer elmész Magyarországról hosszabb időre, s egyszer visszatérsz, szembesülni fogsz azzal, hogy a hazád Balkán, és meg fogod kérdezni magadtól, hogyan tűrhetted eddig. Lehet, hogy elmúlik a honvágy, és azon gondolkodsz majd, hol vagy otthon a világban. Erre a kérdésre még nekem sincs válaszom.
Ha lépni akarsz, ne csak a pénzért tedd, nyugodtabb életed is lehet, a pénz már lényegtelen lesz, csak az fog számítani, milyen élményeket vehetsz meg rajta. Ezért lett szenvedélyem az utazás...
Sok sikert kívánok mindenkinek, valamint azt: ne felejtsétek, nagyon kemény munkával bármit elérhettek, csak nem Magyarországon!”
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Sri Lanka, Svájc, Svédország és Törökország.Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
Így lettünk modern kalandozó magyarok
Azonnal elkezdtem beilleszkedni
Gyerekrablások, kutyahús – és mégis csodálatos
Amikor már ép ésszel nem lehet felfogni
Miért nem tudunk összetartani?
Utolsó kommentek