Mai szerzőnk, Judith megjárta Belgiumot, az Egyesült Államokat, hazajött, elvált és sokat csalódott a magyarországi viszonyokban. Azt mondja: vagy bejön a dolog, vagy rövidesen pakol és megy. Történet egy olyan ember szemszögéből, aki élt már külföldön, de hazajött.

(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)

Több éve már annak, hogy 20 évesen a volt barátommal Belgiumba utaztunk a rokonaihoz. Heteket töltöttem ott és szinte azonnal beleszerettem az országba. Egyszer csak azt éreztem, hogy sokkal inkább otthon érzem magam, mint az előtte Magyarországon eltöltött 2 évtizedben.

Történt ez mindannak ellenére, hogy az akkori páromat, akivel külföldön voltunk, mindössze pár hónapja ismertem, tucatnyi, külföldön élő rokona lehetett bár addig teljesen idegen és a társalgások részben magyarul, angolul, franciául illetve flamandul folytak ez csupán egy vicces, szórakoztató és mozgalmas részletkérdés volt.

Sokkal jobban értettem így is mindent és a biztonságérzetem nőtt meg a korábbiakhoz képest hihetetlen módon. Olyannyira beleszerettem akkor Belgiumba, hogy az elkövetkezendő 3-4 év nagy részét kint töltöttük. Dolgoztunk. Párom folyamatosan.

A távolság túl sok volt

Én pedig tettem ezt annak ellenére, hogy itthon egyetemre jártam. Értsd: Természettudományi Kar, tanárképzés, meg minden. Pár hét itthon: előadások, gyakorlatok, stb., pár hét kint. Nem gyengén irigyeltek az évfolyamtársaim azért, hogy míg ők a februári fagyokban még itthon szenvedtek az utóvizsgáikkal, én a tengerparton sétáltam a kevesemmel egy szál pulóverben és moszatokat gyűjtöttem, mert milyen poén az egy, az egyetemen kötelező préselt növény-gyűjteményhez.

Ám a külön töltött idő, a más helyhez, személyekhez, kinek-kinek a saját családjához való kötődés így is sok volt. Nehezen, hosszan, sok kínlódás árán, de szakítottunk. De a volt párom és Belgium azóta is pótolhatatlan.

Kicsit később megismerkedtem valaki mással. Magyar volt, helyes, cuki, egyszerű, igyekvő, dolgos - olyan ember, aki mellett egy életre érdemes kitartani - gondoltam. Itthon éltünk. Kapcsolatunk még a Münchenben eltöltött félévet is túlélte, merthogy időközben cserediák lettem. Kiélveztem.

Nem vettem túlságosan komolyan sem a kapcsolatot sem az EU-s egyetemi diákságot. Szívtam is rendesen. Mert a szervezéshez tervezés és komolyság szükségeltetik. Főleg Németországban. De a bajorok picit azért mások.

Nem tudom miért, de külföldi nyaralások alkalmával a német nyugdíjas hölgyek azóta is rendre kiszúrnak maguknak valahogy és megszólítanak. Igazán helyesek, csak én ilyenkor náluk közel 4 évtizeddel fiatalabb, törekvő európai férfiakra gondolok...:D

Ph.D., kiszolgáltatottság és a remény

Nem sokkal később itthon diplomát kaptam, felvettek Ph.D. képzésre és szinte azonnal jött a lehetőség - majd ha jó leszek - pár hónappal később mehetek az USA-ba is. Korábban egy - ha jól emlékszem Finnországba távozott - lány írt a magyar Ph.D. rendszer visszásságairól. Nos, teljesen igaza van, azt illeszthetném szó szerint ide, de nem fogom.

Mielőtt kiengedtek, kihasználtak az egyetemen, de rendesen. Szó szerint éjt nappallá téve oktattam, rendeltem, ügyintéztem, dolgoztam és a hétvégéimen reggel 6-tól este 9-ig kutattam. Tudom: úgy kellett nekem.

Kilenc hónappal később ott voltam az Egyesült Államok akkori 10. legjobb egyetemének egyik kutatólaborjában. Senkinek nem kívánom az első 3-4 napot. Szenvedtem és zokogtam, mert mindentől a lehető legtávolabb voltam, amit valaha is megismertem és iszonyúan hiányzott az akkor Magyarországon élő vőlegényem.

Bár rengeteg nagyon jó barátot szereztem kint, mégis szörnyen kezdtem érezni magam, mert kezdtem azt gondolni, hogy már megint kihasználnak. A kint élő külföldi főnökök mind ezt csinálják ismerőseim és saját tapasztalataim alapján is.

Hazafelé, felkészületlenül

Kutatókkal, kutatást végző szakorvosokkal gátlások nélkül. Akkor és azóta is. Utánam jött a párom. Ennek az volt az ára, hogy összeházasodtunk, így volt csak biztos, hogy kijöhet. Így döntöttünk. Hiba volt.

Pár hónapig bírta csak az itthoni család és barátok nélkül, hetente 2 délutánt (olcsó, net alapú) telefonon kommunikálva folyton az otthoniakkal. Aztán haza kellett jönni. Párom miatt is, a kinti főnök miatt is, a munkahely miatt is...

Egyetemet és ezzel várost váltott a kinti főnököm jobb lehetőségek és a "full profesorship" reményében. Gyakorlatilag meg összevesztett mindenkivel a Northwestern Univesity-n akivel csak lehetett, így mennie kellett. Kinti kedvenc kollégáim - több nemzet fiai - is futottak, amerre láttak.

Túlzás lenne azt állítani, hogy fel voltunk készülve arra, ami itthon várt minket. A magyar főnökök, munkahelyiek és egyéb, például anyagi viszonyok szinte elképzelhetetlenek annak, aki megszokja a kinti rendszert.

Mire oda jutottam volna, hogy megvédjem a doktorimat, addigra elváltunk. Férjem, a magyar (szakmunkás) férfi nem volt képes megemészteni az ily módon közöttünk tátongó társadalmi különbségeket (soha egyszer a szemére nem volt hányva, meg sem volt említve, még csak ki sem volt hangsúlyozva, még a legközelebbi közös barátaink sem tudtak erről). Féltékeny volt, de sem férjként, sem férfiként, sem emberként nem tett semmit.

Mindegy is.

Elmélet helyett a kereskedelem

Közben visszamondták azt az itthoni munkát is, amire hónapokig készültem. Illetve nem mondták vissza, csak közölték, hogy nem tudnak fizetést adni. (Furcsa ezt olyan professzortól hallani, aki MTA-tagsággal, pótlékokkal együtt havonta milliókat keres.)

Ott álltam állás és egy fillér nélkül, elváltan.

Elmentem hát dolgozni a kereskedelembe. Ezzel telt az elmúlt pár év. Pénzt kerestem. Nem keveset. Költöttem, takarékoskodtam és - többnyire – jól döntöttem.

Lett egy házam (használt, felújított) és saját (piciny) cégem. Viszont a fix állásom megszűnt. Állásinterjúkon az derül ki, hogy egyetemi diplomával, sőt posztgraduális képzéssel, nem csekély szakmai gyakorlattal és kiváló referenciákkal is csupán a mostani fizetésem felét akarják ajánlani és nem értik, miért nem akarok jól menő kereskedelmi területen a 6 évvel ezelőtti diplomás minimálbérért dolgozni. Ja, a legszebb, hogy mindezt „a csinos kis pofikámért”.

Teljességgel elfogadhatatlan munkakörülményeket és feltételeket kínálnak pl. hogy dolgozzon nekik valaki esetlegesen kifizetendő jutalékos rendszerben úgy, hogy hónapokig állja a saját járulékait, megélhetését és nem csekély üzemanyagköltségét. Ez a magyar valóság. Vidéken.

Úgyhogy vagy bejön egy normális munkáltató, vagy a saját pici cégem tart majd el vagy úgy húzok el innen, hogy csak úgy zörög! És ezt ajánlom mindenkinek.”

Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Ciprus, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kambodzsa, Kanada, Kanári-szigetek, Málta, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország, Szingapúr, Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.

Olvass és szólj hozzá!

Félünk kiállni a jogainkért

Visszatérnek a tehetséges magyarok?

Belefásultam, összepakoltam

Nem vagyok kormánymegbízott, csak szeretem a hazám

Utána kezdődött a rémálom

Ott álltam két semmit sem érő diplomával

Hogyan (és hogyan NE) keressünk állást Ausztriában?

Luxemburg, te drága!

Élet a világ tetején

Segítség! Merre induljunk?

A szobalány és a recepciós: egy nap a hotelben

Összecsomagoltuk az életünket

Maguk sem tudják, mire vállalkoztak

(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)