A mai poszt ismét inkább a külföldi munkavállalás nehézségeit, árnyoldalát mutatja meg, bár a vége talán jól sül el, noha ezt még a poszt szerzője, Gergő sem meri biztosra állítani. Lesz szó mindenről, ami rosszul sülhet el: átverő munkaközvetítők, rosszindulatú munkáltató, különös lakótársak – szóval olvasásra és kommentelésre fel!
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com)
"A menyasszonyom és az én történetemből az enyém 2009-ben kezdődött Angliában, amikor sokszori testvéri unszolás, egy munkaközvetítő általi sikertelen felvételi után ott álltam egy vidéki vidámpark kapujában, kölcsön pénzből, egy hétre lefoglalt szállással, és az összes ruhámmal, mondván innen mostanában haza nem megyek.
Egy interjút beszéltek le nekem, amin nem feleltem meg, és akkor különösen nemtetszését fejezte ki a hölgy, amikor megkérdezte, hogy akkor ha most hazamegyek, akkor hogyan értesítsenek, mire mondtam, hogy nem megyek haza, itt akarok maradni.
Azon a héten nem nagyon aludtam, végül megbeszélés megbeszélést követett, és kikötöttem egy étterem konyhájában, hogy mostantól szakács leszek, hiába nem vagyok az, én fogom csinálni az előételeket és a desszerteket.
Úgy éreztem, ketrecbe zártak
Szinte napra pontosan egy évet dolgoztam abban a konyhában úgy, hogy minden nap ki akartak rúgni, stresszeltek mindennel, heti átlag 60-70 óra mellett néha a szabadnapon is megtaláltak, behívtak, ami a vendéglátásban nem meglepő, mint azóta kiderült.
Abban az egy évben azt éreztem végig, hogy ketrecben vagyok, semmit nem látok Angliából, nem érzem az ízét, nem tudom, milyenek az emberek, semmi közöm nincs semmihez, ami a kerítésen kívül történik. Aztán szinte napra pontosan egy évre rá, hogy dolgozni kezdtem, mint szakács, hazamentem, hogy megírjam végre a diplomamunkám, és leállamvizsgázzak.
A főszakács, aki egy törpe észak-ír nő volt (külön posztot érdemelne), a sok zsarolás ellenére hazaengedett, kaptam 3 hónap fizetetlen szabadságot. Otthon megírtam a diplomamunkám, leállamvizsgáztam, és akkor jött Ő, nagybetűvel robbant be, mint régen, amikor 10 évesen megismerkedtünk egy táborban.
Nem bírtuk egymás nélkül
Akkor 3 évig leveleztünk, utána addig a napig, amíg egy kocsma teraszán meg nem láttuk egymást semmi kommunikáció nem volt közöttünk, akkor viszont gyorsan újra megtaláltuk egymást közösségi portálokon, és az első találkozásunk után két héttel már mindenki maga mögött hagyta a kapcsolatát, és újabb két hét után én megkértem a kezét két nappal azelőtt, hogy vissza kellett jönnöm, mert letelt a 3 hónap.
Július első hetében történt mindez, 2010-ben, nagy, könnyes búcsú, ígéretek, hogy naponta beszélünk, gyorsan hazajövök meglátogatni, stb. Pár nappal azután, hogy visszatértem a vidámparkba, kiderült, hogy egymás nélkül nem bírjuk tovább, és ő felmondott a kórházban, ahol gyógytornász volt, odaköltözött a családomhoz, és azonnal megkezdtük a szervezkedést, hogy mielőbb utánam tudjon jönni.
Húsz nappal azután, hogy gépre szálltam, leszállt az ő gépe is, szereztem neki pincér munkát abban a silány étteremben, ahol én dolgoztam. Három nehéz hónapot töltöttünk el ott, nagy boldogságban, ami csak munkaidő után jöhetett szóba, mert mindenhol keresztbe tettek nekünk, ahol csak tudtak.
Nem fizettek ki
Menyasszonyom kb. annyira beszélt angolul, mint én, amikor kimentem, alapfokon, de soha nem beszélt ő sem anyanyelvi angollal, szóval szegénynek nagyon nehéz volt átállni. Végül 3 hónap után úgy döntöttünk, felmondunk, mert már elviselhetetlen volt minden nap, amit munkában kellett tölteni.
Csúnyán váltunk el a helytől, nem fizettek ki nekünk semmilyen szabadságot, semmi túlórát, legalább 400 fonttal rövidítettek meg minket, csak azért, mert nem mentünk be az utolsó napunkra dolgozni, amire direkt írtak be minket, hiába beszéltük le előtte, hogy szabadnaposak leszünk.
Mi fogtuk magunkat, és elmentünk Londonba várost nézni, mivel a kis asszonykám még nem látta előtte a fővárost. Ezt a kis fricskát nem bírta elviselni az angol önérzet, és emiatt nem fizették ki nekünk, ami járt. Persze az is előfordulhatott volna, hogy akkor sem fizetnek ki, ha bemegyünk dolgozni. Szóval akkor hazaköltöztünk, hogy kicsit kipihenjük ezt a pár hónapot, és újra keressünk magunknak egy helyet, csak máshol, mert a célunk az lett, hogy esküvő-ház-gyerek, amikhez azért kell nem kevés pénz.
A közvetítőket jobb mellőzni
A letelepedést otthon tervezzük a mai napig is, csak a gyűjtés hárul Angliára, két közalkalmazotti fizetésből nem nagyon tud az ember félretenni házra valót, még lakásra valót sem. Szóval Magyarországon, vidéki megyeszékhelyen kivettünk egy kis garzont, és az lett a bázisunk. Négy hónapot töltöttünk el abban a lakásban, járva fel Pestre külföldi közvetítőkhöz, hajós, szállodai, éttermi munkákra jelentkezve.
Minden közvetítőt el kell kerülni, aki tényleg akar munkát, annak maga kell, hogy lépjen, mert ami abban a négy hónapban megesett velünk, az egy újságba könnyen elmehetne leleplező riportnak. A vége az lett, hogy a neten kerestünk szállást, mivel én ragaszkodtam Londonhoz, ezért végül Dél-Londonban, egy magyar főbérlő által kiadott szobát foglaltunk le, elküldve az előleget egy olyan szobáért, amit nem is láttunk (a körülmények szintén megérnének egy külön posztot).
Nagy remények, rémes körülmények
Tavaly március végén léptünk újra angol földre, nagy reményekkel, aggódással, a kis megtakarításunkkal. A lakásba lépve kiderült, hogy 8 férfi közé költöztünk, akik közül kettő börtönviselt volt, egy kis suhanc pedig már az első este kölcsön akart kérni 60 fontot lakbérre, amit nem kapott meg, mert észnél voltunk. Mindenkinek tartozott a lakásban, és senkinek sem adta vissza, amikor kirúgta a főbérlő.
A megérkezésünk estéjén éjjel leszakadt az ágy, amiért heti 140 fontot fizettünk, ami az akkori árfolyamon 40 ezer forint körül mozgott, de ez ott kinn alapár egy szobáért, városokban 70 font/fő/hét. Csakhogy a főbérlő nem fizette a számlákat, néha nem volt melegvíz, fűtés feltöltő kártyáról ment, stb.
A megérkezésünk másnapján elmentünk a kerület összes munkaközvetítőjéhez, beadtuk a papírjainkat, és az egyiktől estére már hívtak is minket dolgozni, mi pedig boldogan mondtunk igent. Gyári munka, robotokként borítékolni éjszaka, néger negyedben afrikai és pakisztáni munkásokkal másfél óra buszozás után.
Reggel 7kor volt vége a műszaknak, és fél 9-re értünk haza, amikor már mindenki fenn volt a lakásban, és nagyon nehezen pihentünk, mert ennyi lakó mellett nem lehetett. Azonnal elkezdtünk vidéki, Londonhoz viszonylag közeli állásokat keresni magunknak.
Azt éreztük, révbe érünk
Egy héttel azután, hogy kiérkeztünk, kaptunk a kb. 60 elküldött önéletrajzunkból az egyikre választ, hogy Oxford mellé el tudnánk-e menni egy személyes interjúra. Mi persze boldogan mondtunk igent. Az interjún nagyon kedves volt a leendő munkaadó lánya, nagyon szimpatikusak voltuk egymás számára, két nappal később jelezték, hogy fel vagyunk véve, és mivel éppen felújítják a kocsmát, ezért 3 hét, és mehetünk dolgozni, az első napunk a William és Kate esküvőjének napja lesz.
Mi a boldogságtól elsírtuk magunkat, végre azt éreztük, hogy révbe ér az életünk, letelepedünk egy kis faluban, bennlakásos munka, ételt fizetik, mi kell még a boldogsághoz? Közben a londoni borítékolós munkára hol kellettünk, hol nem, éppen hogy csordogált némi bevételünk, körülbelül a lakbért fedezte a heti 2-3 nap, máshonnan nem kerestek minket, mi hajtottuk továbbra is a munkákat, de csak ez volt, és mi még szerencsések voltunk, mert volt nem egy olyan, aki hetek óta az otthonról küldött pénzt élte fel.
Szóval a főbérlővel meg akartuk beszélni a kaució dolgot, mondván egy hét híján letelik a szerződésben foglalt idő, ami után ha költözni akarsz, akkor visszakapod a két hét kauciót. Na, nekünk nemet mondott, mi meg úgy „vágtunk vissza” , hogy nem fizettük ki az utolsó hetet, szóval ott „csak” 1 hét lakbért vesztettünk el, 140 fontot.
Becsületesek szerettünk volna lenni, nem jött össze. Oxford mellett aztán azonnal a boldogságba csöppentünk, a vasútállomásra kijött elénk az egész család, mindenki boldog volt, mi is, ők is, megbeszéltük, hogy örökre itt akarunk dolgozni, tényleg úgy nézett ki, hogy minden sínen van a nyugodt gyűjtéshez, amire vágytunk.
Festettünk, takarítottunk napi 14-16 órában
Este vacsorára meghívtak minket a házukba, aztán elvittek a kocsmához, megmutatták a szobát, ahonnan a bepakolás után már el is vittek minket sörözni hogy megbeszéljük a haditervet. Másnap boldogan álltunk neki segíteni befejezni a felújítási munkálatokat, mert már csak 3 nap volt a megnyitóig, és még sok minden hátravolt.
A főnökünkről kiderült, hogy kocsikat árul, a lánya dolgozott eddig egyedül kocsmában, 14 éves korában, ennyi volt a tapasztalatuk. Festettünk, takarítottunk, kerítést szegeltünk, dolgoztunk napi 14-16 órát, hajtott minket a buzgalom, a főnök áradozott a barátainak, hogy ilyen magyar párt még egyet nem talál, a legjobbak vagyunk, milyen boldog, hogy itt vagyunk, stb.
A megnyitó nagyon jól sikerült, de aztán nem nagyon akartak jönni a vendégek, és kiderült, hogy apu nagyon szereti a sört, azért akart kocsmát nyitni, a kislánya meg a hasát szereti, azért kellett az étterem. Menyasszonyommal együtt hárman voltak pincérek, a kislány, akire hamar ráragadt a zsíragy elnevezés, és az édes kis barátnője, aki a klónja is lehetett volna.
Jöttek a konfliktusok
Az első héten kiderült, hogy tulajdonképpen ketten fogunk a legtöbbet dolgozni, és hogy én nem az apukával együtt fogom vinni a konyhát, hanem egyedül. Na, aki eddig elolvasta, az tudja, hogy nem vagyok profi, mégis megpróbáltam mindent hogy az a konyha konyha legyen.
Igaz a menü nem volt bonyolult, mivel nekem szinte semmit nem kellett főznöm, mert a forró lávaköveken minden vendég magának sütötte ki az ételt, amit rendelt, ezen kívül szendvicseket kellett csak készíteni.
A második hétre nyilvánvalóvá vált, hogy a szobánk nem lesz kifestve, nekünk kell, és hűtőnk sem lesz, hacsak nem veszünk egyet, így mi beruháztunk egy nagy hűtőre, mondván úgyis sokáig akarunk itt maradni, otthonra meg majd úgyis kell egy, hazavisszük, amikor összegyűjtöttünk annyit, amennyi kell.
A harmadik hétre kiderült, hogy apu nem mehet a kocsmarészre, mert a zsíragy megtiltotta neki a sörözést, a kicsilány pedig nem jöhet be a konyhába, mert apu megtiltotta neki a zabálást. Ezeket a szabályokat nekünk kellett volna betartatni a családdal, ami lássuk be, nem nagyon mehet rendesen, és ebből lettek is konfliktusok rendesen, a végén odáig fajult a dolog, hogy a kevés vendég ellenére sem kaptunk ebédszünetet, és a megígért napi ételt sem.
Derült égből...
Apunak mondtam, hogy beszéljen a lányával, mert nem vagyunk állatok, nem akarunk állva enni, 10 perc alatt. Az ételt előre meg kellett venni, mert a faluban nem volt bolt, így a hetenkénti szabadnapunkon Oxfordban vásároltunk be egész következő hétre.
Közben összeismerkedtünk egy magyar párral a szomszéd faluból, akik nagyon kedves, segítőkész emberek, ugyanaz a korosztály vagyunk, nagyon megkedveltük egymást. Aztán a negyedik héten kifestettük a szobánkat, és rá két napjára ki lettünk rúgva. Egy hetet kaptunk, de azt is úgy, hogy hosszú hétvége volt, és 4 nap volt munkaszüneti nap. Az indok: nem fértünk össze a kislánnyal, aki volt olyan kedves, és nem akarta odaadni a fizetésünket addig, amíg el nem megyünk.
Nagyon kikészültünk, nem tudtuk, mit csináljunk, mert pénzünk nem nagyon volt, a kis spórolt maradékunkból vettük meg a hűtőt, az első teljes fizetésünket nem akarták odaadni, és ki kellett találni, hogy merre menjünk tovább.
Oxfordot nagyon megszerettük, maradni akartunk volna a környéken, a baráti pár segített az önéletrajzainkat terjeszteni, telefonáltak nekünk mindenfelé, megkérdezték a saját helyüket is, de nem kellettünk sehová. Ismét netes álláskeresés következett, megint vagy 30-40 helyre elküldtük a jelentkezésünket.
Párom az újratalálkozásunk előtt elkezdett egy hosszabb tanfolyamot, amire negyedévente egy hétre Pestre kellett mennie, és a következő alkalom pont akkorra esett, amikor kirúgtak, szóval a már lefoglalt jegyünket is elvesztettük, mert nem tudtuk hova átrakni, nem tudtuk, mikor, merre megyünk.
Se munka, se lakás
A kedves zsíragy, apuci, a tulaj kicsi lánya ebben is sikeresen keresztbe tett. Mondjuk egyenes volt, megmondta az elején, hogy minden úgy kell, hogy történjen, ahogy ő akarja, és ha nem, akkor az, aki máshogy csinálja a dolgokat, az elvágta magát, és ő, ahol lehet, keresztbe tesz neki. Hát, ezt be is bizonyította.
Az összes oxfordi munkaközvetítőben megfordultunk, találtak is nekem munkát, de nem vállaltam el, mert lakásunk nem volt, azt is kerestünk közben, de kaucióra már nem futotta volna. A felmondási hetünk felénél aztán kaptunk egy válaszlevelet, amiben elhívtak minket egy próbahétvégére dolgozni Winchester mellé egy kis faluba. Ez a próbahétvége pont aznap kezdődött, amikor nekünk el kellett hagyni a szállásunkat.
A csupa háj lány nagy nehezen odaadta fizetésünket, melyre nekem kellett felhívni az apa figyelmét, hogy a minimálbért köteles kifizetni nekünk. A hűtőnket egy fuvaros cég egy nappal korábban hazavitte a ruháink nagy részével, és mindennel, amire nem volt szükségünk, a maradék dolgaink pedig a magyar barátainkhoz kerültek.
Mi egy-egy hátizsákkal mentünk próbahétvégére, ahol is megfeleltünk, és amikor azt kérdezte az új főnökünk, hogy mikor tudunk kezdeni, akkor mi mondtuk, hogy másnap, mert minden itt van, ami kell, a többit pedig elhozza a baráti pár nekünk kocsival pár napon belül, ahogy azt leegyeztettük.
Ez az étterem aztán végre egy jobb hely lett, mindketten sokat tanultunk a szakmákról, be lettünk rendesen jelentve, kaptunk borravalót is, szóval javult a helyzet, de ez a viszonylagos nyugalom csak 3 hónapig tartott, mert a tulajnő mondta, hogy kell neki egy manager, és akit talált, az csak bennlakásos tud lenni, és kell a szoba, amiben mi lakunk.
Szóval ne haragudjunk, de ez üzlet, de mivel meg van velünk elégedve, ne aggódjunk, majd ő segít munkát találni, és így is lett, egy hétre rá megvolt ez a helyünk, ahol azóta is vagyunk, immáron 5 hónapja, szintén Winchester mellett, szintén kis falu, szintén nincs bolt, se közvilágítás.
Még referenciának is jó
Ahhoz képest, ahonnan indultunk, most van egy fix alapbérünk, be vagyunk jelentve, kapunk jól borravalót, állják az NVQ-t, ami az otthoni szakmunkás és okj-s tanfolyam közötti lehet, mindenesetre menyasszonyom tanulja a pincérséget, és én a szakács szakmát. A hely színvonalas, a környék negyedik legjobb helye, szóval ez még referenciának is jó.
Úgy néz ki, hogy innen hazaengednek minket a nyáron tartandó esküvőnkre, amin nem ártana, ha részt vennénk mi is. Most jönne az a rész, hogy milyen jó, hogy végre nyugalom van, nyugton gyűjtünk, de nem akarom elszólni magam, a tapasztalatok betapasztják a számat, amit tudunk ebben az esetben tenni, az az, hogy amilyen gyorsan csak lehet, meg akarjuk csinálni a vizsgákat, hogy ha elküldenek neadjisten innen is, akkor már legyen a kezünkben egy angol papír, amivel egy jó helyet ki lehet fogni.
Összességében ez a nagyon rövid összefoglalása az elmúlt időszaknak, mindenesetre aki jönni akar, az vigyázzon az otthoni közvetítőkkel, és ha egy módja van, ne Londonban keressen munkát, mert szakma, gyakorlat, nyelvtudás nélkül nem tud lépni sehová, és csak elfogy az a kicsi pénze, amit kihozott, és nem teljesül a vágya, ami miatt ki akar jönni.
Nekünk nagy szerencsénk volt, mivel minden alkalommal egy héten belül lett munkánk, vannak akik jobban, vannak akik rosszabbul járnak, mint mi, panaszra nincs okunk. Félidőben, az előző helyen, nagy keserűség között eldöntöttük, hogy onnantól ez kaland, nem kényszer, ha nem megy, hazamegyünk, ha költözni kell, megyünk, azóta sincs több dolgunk, mint ami két bőröndbe belefér, a keserűség pedig nevetésbe váltott, így lettünk modernkori kalandozó magyarok, akik próbálnak lépést a terveikkel, annak ellenére, hogy egyre erősödik a nacionalizmus, és nő a munkanélküliség.”
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Sri Lanka, Svájc, Svédország és Törökország. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
Azonnal elkezdtem beilleszkedni
Gyerekrablások, kutyahús – és mégis csodálatos
Amikor már ép ésszel nem lehet felfogni
Miért nem tudunk összetartani?
Semmi pénzért nem mennénk haza éhezni
Egy élhető és bonyolult ország
Utolsó kommentek