Ma ismét messzire utazunk, nekem már nagyon hiányzott egy ausztráliai írás, úgyhogy éppen ideje volt sz_szandra történetének, ami ráadásul betekintést is nyújt a helyi viszonyokba, az ottani társadalom felépítésébe. Na és az is kiderül, mi köze egy hideg februári magyarországi napnak Ausztráliához.

(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)

24 éves budapesti lány vagyok, műszaki végzettséggel. Miután lediplomáztam, elkezdtem dolgozni a családi vállalkozásban, és szerettem a munkámat. Persze a családi vállalkozásnak megvannak az előnyei és hátrányai, de alapvetően minden sínen volt az életemben, a munka ugyan hullámzó volt a gazdasági és egyéb okok miatt, mégsem volt okom panaszra. Szépen dolgozgattam, építgettem a "karrieremet", mellette, pedig amikor csak tehettem, gyűjtögettem, a szüleim példáját követve.

Elég banális ok vezetett a kivándorlásomhoz. Nem családi tragédia, nem kilátástalanság, nem is egy remek állásajánlat. Februárban állítólag olyan hideg volt, amilyen már húsz éve nem. Besokalltam. Nem is kellett sok hozzá, hogy megjöjjön az ihlet: én bizony nem akarok többé ilyen hideg helyen élni.

Ahogy egyre többet gondolkoztam a témán, rájöttem, ha most nem lépek, ki tudja, lesz-e még rá lehetőségem. Akárhogy is nézzük, egy idő után egyre kisebb az az ablak, amin keresztül kirepülhetünk a nagyvilágba, mert jön a biztos vagy bizonytalan egzisztencia, család, gyerekek, és úgy már nehezebben mozdul az ember. Maradt tehát a most vagy soha.

Nem ismertem senkit és nem várt semmi

Egy hónap előkészület után - nyelvvizsga, bevándorlási ügyek, munka lehetőségek, repülőjegy és biztosítás, szállás -, nekivágtam a nagy útnak. Nem ismertem senkit Ausztráliában, nem várt semmilyen ígéret. Három hónapra terveztem előre, eddig tart az évek alatt félretett pénzem. Ez alatt meglátom, érdemes-e egyáltalán erre az országra feltennem a következő 5-10 évemet, és ha igen, tudok-e maradni.

Az első hónapom alatt még igazi turistaként vizsgáltam a várost. Első benyomásra rendkívül élhetőnek találtam, rögtön elvarázsolt. Sydney egy multikulti hely, a helyiek 27 százaléka csak ausztrál, a többi mind bevándorló. Emiatt rengeteg helyen több nyelven vannak kiírva dolgok, az emberek toleránsak és minden elég nemzetközi.

Nagyon sok minden jól működik, például a mosdókban nem ivóvízzel öblítenek, és minden lámpás átkelőhely hangjelzéssel segíti a nem látókat. A belvárosban rengeteg park és zöldterület van, és ezt sokan ki is használják, akárhol lát az ember egy darab füvesített szakaszt, le is heveredhet rá. A város nem koszos, igaz, nem is svájci tisztaságú, de kellemes. Az emberek lazák és segítőkészek, könnyen szóba elegyednek idegenekkel.

Internet-bajok

A második hónapban kicsit persze módosult a kép. Ausztrália elég sok mindenben le van maradva. Wifis internet nincs minden kávézóban, ha van, gyakran fizetős, vagy ha ingyenes, az sajnos olyan is. A szélessáv és a korlátlan hozzáférés még elég gyerekcipőben jár, de például a tömegközlekedés is hagy némi kivetni valót maga után.

Nem egyszer fordult elő, hogy az óránként járó busz 20-30 perces késéssel indult, ami elég kellemetlen tud lenni egy találkozó előtt. A vonatok - amik igazából metró funkciót látnak el - többnyire megbízhatóak, de minden hétvégén vannak bizonyos szakaszokat érintő munkálatok, ami miatt buszra kell szállni. Mégis, ezek olyan apróságok, amik miatt az itteniek nem aggódnak, mert ezek csak megkeserítik az életet.

Két csoportra oszlik a társadalom

Ahogy korábban említettem, Sydney, főként a város központja nagyrészt a bevándorlók otthona. Nos, ennek az az oka, hogy aki amint teheti, költözik ki a városból a "külvárosba". Az itteni távolságokban ez 50-100 km-es körzetet jelent. Az itteni társadalom egyébként elég szélsőséges és alapvetően két csoportra oszlik, az eltartókra és az eltartottakra.

Persze a megnevezés csak nézőpont kérdése, de legyen most az eltartó az az ausztrál születésű, vagy régebb óta itt élő bevándorló, akinek éves bruttó jövedelme legalább 90,000 dollárt, az eltartott pedig a bevándorlóknak az a csoportja, akik diákok vagy alacsony beosztásban dolgozók, és jellemzően nem keresnek többet évi 40-50,000 dollárnál.

Az első csoport általában a külvárosban él, egy 3 hálószobás, 2 fürdőszobás családi házban, ház előtt két kocsi, esetleg egy csónak. Itt apuka dolgozik, anyuka vagy dolgozik részmunkaidőben vagy otthon van a gyerekekkel. Itt is vannak szintek, mindenki saját pénztárcája és értékrendje szerint választ autót vagy otthont, de alapvetően senkinek nincs oka panaszra. Ők általában a városban kezdték, és most, hogy kiköltöztek, a régi ingatlant kiadják a másik csoport tagjainak, az eltartottaknak.

Ki hol dolgozhat?

A bevándorlók, főként ázsiaiak, indiaiak, Fülöp-szigetekiek, kínaiak, osztoznak az albérleten, és nem ritka, hogy egy 70 négyzetméteres lakásban, két szobában 10-12-en laknak. Egy belvárosi társasházban egy hétre 100-150 dollárt fizetnek, hogy egy koszos, légkondi nélküli, két emeletes ágyas lyukban éljenek. Sokan diákvízummal jönnek ki, és a tanulás mellett dolgoznak, de persze itt is megvannak a szintek, hogy kit mire vesznek fel.

Felszolgálói vagy boltos munkára általában nem szeretnek ázsiaiakat alkalmazni, kivétel, ha angolul hibátlanul beszélő, nagyon dekoratív ázsiai lányról van szó, vagy ha a környék kifejezetten egy ázsiai környék, és a munkáltató ismerős. Van olyan része Sydneynek, ahol emberek életeket élnek le úgy, hogy sosem használják az angolt.

Visszatérve az eltartottak csoportjára, a név onnan jött, hogy ez a réteg tulajdonképpen a szolgáltatásban dolgozik, így sorsa nagyban függ azoktól, akik fizetnek a szolgáltatásért. Ugyanis az eltartók azok, akik megeszik a szendvicset, amit a filippínó készít a Subwayben, utaznak a taxival, amit a szerb taxis vezet, vagy megveszik a cipőt, amit az olasz eladólány kínál.

Ördögi kör

Sokuknak esélyük sincs kitörni ebből a körből, egy részük beleragad ebbe az ördögi körbe, mert aki éveken át szendvicset készít, annak nem fognak igazgatói állást ajánlani egy multinál. Vannak, akik második generációsként vagy saját erőből sikerül kitörniük, ők pedig felebaráti szeretetből szívesen bocsátják rendelkezésére a frissen érkezetteknek a belvárosi helyüket.

Vannak olyanok, akik abból élnek, hogy a belvárosban van pár lakásuk, mely a fent említett módon nélkülöz minden luxust, és ezt kiadják a bevándorlóknak. Egyszer egy héten bejönnek a városba begyűjteni a lakbért, majd a hét további hat napján élvezik az életet a családi házukban vagy a hajójukon. Ha ebből a szemszögből nézem, azok a bevándorlók, akik a bérleti díjat fizetik, eltartják a külvárosit, aki belőlük él.

Mennyit keresel? helyett Hol laksz?

Mindig mindenki panaszkodik, hogy a magyarok mindig azt kérdezik, mennyit keresel? Itt azt kérdezik, hol laksz? Igazából a két kérdés nagyon hasonló itt Sydneyben. Ha mondasz egy környéket, rögtön beskatulyáznak. Belváros, központ? Diák. Külváros, szép környék? Tehetősebb.

Két hónapnyi nagyon aktív nézelődés és kérdezősködés után kezdem kitapasztalni, mit jelentenek az egyes környékek, de még mindig sokat kell tanulnom. Mindezt persze úgy, hogy mindent apránként felszedve, innen-onnan szedek össze. Itt nem tudom, mi sok, mi a kevés. Mi a jó ár, mi az átverés. Átszámolni felesleges, viszonyítani elég nehéz.

Nagyon nehéz megtalálni egyébként, hogy mi az a határ, amit az ember ilyenkor elvisel. Ez is a bizonytalanság egy formája, ami különösen nehézzé teszi a kivándorlás ezen kezdeti szakaszát. Egyedül kell mindenben dönteni, vajon most jó lesz ez a szállás? Vajon megvegyem-e ezt vagy azt?

Bevállalom az olcsóbb szállást, azért hogy többet költhessek másra, és ezzel vállalom, hogy a szobán mondjuk csótányokkal osztozom? Vagy maradjak hostelben, de akkor nem tudok kivasalni egy blúzt egy interjúra? Nagyon nehéz mindent egyedül intézni, egyedül eldönteni egy ismeretlen országban. Félreértés ne essék, Magyarországon éltem egyedül, párommal, tudok gondoskodni magamról. De ezt a létbizonytalanságot nem teljesen lehet átérezni addig, amíg ott nem hagy mindent az ember, hogy szerencsét próbáljon.

Minden lassan megy

Most, a különböző ideiglenes szállások után végre egy hónapja bérelek egy szobát egy közepesen jó környéken. A kiutazásom második hetétől folyamatosan keresem azt az állást, ami nekem való. Sok helyről kaptam elutasítást, és volt, ahol bátorítottak.

Azt tapasztaltam, hogy értékes az a tudás, amivel rendelkezem, egyszerűen csak meg kell találnom azt a céget, aki épp engem keres. Nem könnyít a helyzeten, hogy itt Ausztráliában minden iszonyatosan lassan zajlik, hetek telnek el egy visszajelzésig. Vicces, hogy ehhez képest az ingatlanok órák alatt kelnek el, de egyes állásokat is napok alatt betöltenek.

Vannak hullámvölgyek és hegyek, változó az első időszak. Néha nagyon nehéz. Máskor valami új erőt ad, egy beszélgetés, egy tipp, egy séta a környéken. Néha csak körülnézek, és rájövök, felesleges aggódnom, hiszen itt vagyok a világ egyik legfantasztikusabb városában, és végre azt a kalandot élem, amiről álmodtam. Máskor persze félek a kudarctól. Mindenki fél. Szerintem részben azért ilyen népszerű ez a blog, mert mindenki biztosra akar menni, hogy sikerülni fog. Pedig ezt senki nem garantálja, de az esély megvan rá. És csak rajtunk áll, hogy mit hozunk ki belőle.

Valóra váltani az álmot

Van itt egy mondás, "if it's meant to be, it's up to me." Sarkítva, mindenki a maga sorsának kovácsa. Én azon leszek, hogy valóra váltsam az álmom, és nem érdekel, hányan akarnak eltántorítani tőle - mert azért vannak bőven. Be fogom bizonyítani, legfőképp magamnak, hogy igenis így is lehet csinálni, mert csak elhatározás kérdése, hogy sikeres leszek-e. Ha így lesz, elmondhatom majd, hogy én vagyok a kivétel, aki erősíti a szabályt.

Végszó: itt egyébként épp tél van, és a 40 éves hidegrekordot döntögetjük, mégsem bánom.”

Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Ciprus, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kambodzsa, Kanada, Kanári-szigetek, Málta, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország, Szingapúr, Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.

Olvass és szólj hozzá!

Rabszolgaélet volt, de kellett a pénz

Ott álltam pénz és állás nélkül, elváltan

Félünk kiállni a jogainkért

Visszatérnek a tehetséges magyarok?

Belefásultam, összepakoltam

Nem vagyok kormánymegbízott, csak szeretem a hazám

Utána kezdődött a rémálom

Ott álltam két semmit sem érő diplomával

Hogyan (és hogyan NE) keressünk állást Ausztriában?

Luxemburg, te drága!

Élet a világ tetején

Segítség! Merre induljunk?

A szobalány és a recepciós: egy nap a hotelben

(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)