Mai szerzőnk, Posszum soha nem akart külföldre költözni, amíg meg nem jelent a nagy Ő. Most Franciaországban élnek, de bevallása szerint még így is nehezen megy a beilleszkedés.
(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)
"Egy ideje már agyalok azon, hogy leírjam-e a történetem illetve az eddigi tapasztalataim és végül úgy döntöttem, hogy ha csak egy embernek is segítek majd vele, már megérte.
Franciaország dél-nyugati részén élek, pár órányira a spanyol határtól, a hegyektől, a tengertől és az óceántól egyaránt... no, de kezdjük az elején:
Szerencsésnek tartom magam, megbízható, jó munkahelyem volt otthon, saját, másfél szobás lakásom, vezető pozícióban dolgoztam, ami kellő szabadságot nyújtott a hétköznapokon. Szerettem a munkám és bár sokszor dolgoztam hétvégenként, a mai napig szeretettel gondolok vissza arra az időszakra.
Szüleim anno kéttannyelvű iskolába írattak, a gimnáziumban két idegen nyelvet tanultam és egy ideig a munkahelyem is biztosította a fejlődést nyelvi szinten. Családcentrikus vagyok, a szüleimmel és a testvéremmel napi szinten találkoztam illetve beszéltünk telefonon.
Soha eszembe sem jutott, hogy külföldre költözzek...egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem a párommal, aki francia állampolgár és meg nem tapasztaltuk, hogy mennyire ellehetetlenítik az ember dolgát otthon.
Itt vagy ott?
A két ország közötti állandó ingázás után jött a kérdés, hogy hol is telepedjünk le. Én nem beszélem a francia nyelvet, a párom se a magyart, mi egymással angolul kommunikálunk.
Köztudott, hogy Franciaországban nem szívesen kommunikálnak angolul, tehát számomra a munkahely keresése nem sok jóval kecsegtetett, Neki viszont Magyarországon lett volna esélye angol nyelvtudással.
A lakásom adott volt, ő albérletben lakott, tehát ez is amellett szólt, hogy megpróbáljunk Magyarországon közös életet kezdeni, arról nem beszélve, hogy mint azt már említettem, számomra elképzelhetetlen lett volna, hogy a családomtól több ezer kilométernyire éljek.
Bürokrácia magyar és francia módra
Elkezdtünk tehát utánaérdeklődni a szükséges papíroknak, ki-ki a saját országában. Nekem hetek alatt nem sikerült olyan eredményt elérnem itthon, mint a páromnak Franciaországban egy délután alatt...
Hihetetlen a dolgozók tudatlansága a hivatalokban és hiába van tisztába vele az ember, hogy ez nem feltétlenül az ő hibájuk, mégis eljön az a pont, amikor ép ésszel már nem lehet felfogni azt, ami körülöttünk történik.
Mivel hasonló "élményekről" előttem már Rg bővebben írt, ezért nem részletezném a saját tapasztalatainkkal, hiszen a végeredmény nálunk is ugyanaz lett: szinte lehetetlen lépést tartani és megfelelni a követelményeknek, annyira ki van centizve az ember az idő miatt, pedig nálunk szó sem volt letelepedési engedélyről, hiszen Európában élő állampolgárok vagyunk mindketten.
PACS
A házasság ezzel várólistára került, gondoltuk jöjjön a regisztrált élettársi kapcsolat, hátha ez egyszerűbb, tekintve a papírformákat. Franciaországban 1999 óta bevett szokás (PACS - pacte civil de solidarité), férj és feleségként tekintenek a párokra és a joghatásai is majdhogynem megegyeznek a házasságéval.
Magyarországon ez sokáig az azonos nemű párok együttélésének jogi elismerésére szolgált, egészen 2010. januárjáig, onnantól kezdve ugyanis a különnemű párok is kérhetik élettársi kapcsolatuk nyilvántartásba vételét. Nos, ezzel a ténnyel az ügyintéző sajnos nem volt tisztában: lekezelően tett utalást az ügyintézés menetére vonatkozóan azonos nemű pároknál, egészen addig, míg meg nem jegyeztem, hogy a párom férfi, én pedig nőnemű vagyok.
Ezután végképp nem értette mit is szeretnék és összefoglalta az eddig megtudtakat: "Tehát akkor önök különböző neműek, mindketten fehér bőrszínűek, európaiak, csak különböző állampolgárságúak?" "Így igaz!" - és ezzel megköszöntem a segítségét...Sokadik csepp volt ez már a pohárban, egészen egyszerűen besokalltam...
Nem az a baj, hogy minden egyes születési anyakönyvi kivonatért, minden egyes kiállított papírért, amire szükségem volt, személyesen kellett elmennem (munkaidőben természetesen), vagy hogy ezekért bizony fizetni kellett és ugyanez
a férjemnek a szülőhazájában egy-egy telefonjába került, automatikusan kipostáztak mindent és nem került semmibe...
Nem ez a baj... a baj az, hogy az ember hiába próbál a helyes, a hivatalos úton eljárni, egyszerűen lehetetlen...
Megvettük a repülőjegyet, kijöttem, elutaztunk a nagykövetségre, ott megkaptuk a számomra szükséges papírokat, és a helyi önkormányzatnál regisztrált élettársi kapcsolatot kötöttünk. Másnap elmentünk a biztosítóhoz, automatikusan csatoltak a párom biztosításához és készen is voltunk.
Pár napot voltam kint akkor, tényleg csak a papírok miatt, aztán már jöttem is vissza Magyarországra. Felmondtam a munkahelyemen, az önkormányzatnál jeleztem, hogy huzamosabb időre külföldre megyek, eladtam amit tudtam (bútorok, használati tárgyak stb.), ami maradt azt bedobozoltam.
Egy szerdai napon érkezett meg a költöztető-autó, bepakoltunk mindent, csütörtökön pedig már a reptéren voltam egy kézipoggyásszal, 5 óra múlva pedig leszálltam Franciaországban. (Maga a repülőút természetesen kevesebb de ide nincs közvetlen járat, csak csatlakozás.)
Hogy állunk most?
Nem dolgozom, tehát egy – átlagos - fizetésből élünk. Hetente kétszer egy államilag támogatott nyelviskolába járok. A tanárnő csak franciául beszél de hihetetlenül segítőkész és türelmes. Az utazás (metró, busz stb.) költségeit az állam
biztosítja, kaptam bérletet, így az sem kerül pénzbe, hogy a nyelviskolába -vagy bárhová ahová szeretnék- tömegközlekedéssel eljussak.
Egyáltalán nem élünk nagy lábon, itt sincs kolbászból a kerítés, sőt még az ajtófélfa sem de évente többször haza tudunk utazni a szeretteinkhez, nem probléma ha néha étteremben eszünk vagy elmegyünk egy koncertre.
Kultúrsokk
Ajánlom minden kedves Olvasónak Wilhelmus írását, hihetetlen mennyire igaz és elgondolkodtató amit a kulturális sokkról ír. Magamat nem tudnám jelenleg egyik szakaszba sem beilleszteni, csapongok ide-oda, hangulattól függően.:)
Nehéz volt elfogadnom, hogy mivel a nyelvet – még - nem beszélem, ezért bármilyen dolgot nem tudok csak úgy egyedül elintézni, szinte mindenhez segítség kell. Erre nem lehet lelkiekben felkészülni. Nem az a típus vagyok aki félvállról veszi a dolgokat, így előfordult, hogy egy-egy ártatlannak tűnő tanács vagy megjegyzés után teljesen kiborultam: "Ki kell menni az utcára és beszélgetni, csak úgy lehet nyelvet tanulni!" vagy "Nézd a tv-t egész nap, az egyik ismerősöm így sajátította el a nyelvet!" No persze, ismerjük ezeket az ismerősöket...:)
Elfogadtam viszont azt, hogy itt én vagyok a külföldi és nekem kell alkalmazkodnom, nem háborodok fel azon, hogy a nevem végén lévő "Ó" betűt ők nem ismerik, és automatikusan rövid o-val írják be a rendszerbe, vagy hogy elsőre nem mindig ismerik fel, hogy melyik a keresztnevem és melyik a vezeték.
Jól beszélek angolul, magabiztosnak és talpraesettnek tartom magam a hétköznapi életben de látva azt, hogy min mentem keresztül (maximális segítséggel minden téren!!!) és mennyire emberpróbáló volt sokszor mégis, azt hiszem képtelen lettem volna ugyanerre egyedül, hiába beszélem az adott ország nyelvét.
Hiszem, hogy a dolgok nagy része fejben dől el: anno úgy szálltam fel a Franciaországba tartó repülőre, hogy hazajövök. Nincs más opció és kész. Akármennyire nehéz és akármennyire rossz egy-egy pillanatban vagy furcsa, igenis ez az új otthonom.
Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy le a kalappal azok előtt, akik nekivágnak a világnak és külföldiként, letelepednek egy idegen országban. Nyilván mindannyian mások vagyunk, mégis azt gondolom, hogy hihetetlen lelki erő, elszántság és kitartás kell ehhez és ahhoz, hogy helytálljanak a mindennapokban."
Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Sri Lanka, Svájc, Svédország és Törökország. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.
Olvass és szólj hozzá!
Miért nem tudunk összetartani?
Semmi pénzért nem mennénk haza éhezni
Egy élhető és bonyolult ország
Utolsó kommentek