Ritkán felmerülő kérdés boncolgatunk ma, méghozzá az itthon maradt szülőkét, tágabb értelemben a családét. A beszélgetés alapját pervinka76 története adja, aki a napokban indult Németországba – szülei nagy bánatára és rosszallása ellenére. Vajon hogyan kell és lehet kezelni az ilyen helyzetet? Kíváncsian várom és várjuk a véleményeket!

(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)

Mivel hasonló posztot még nem olvastam itt, ezért gondoltam megírni ezt a cikket. Kíváncsi vagyok a tapasztalataitokra, véleményetekre. Az én külföldre költözésem története csak a kezdetén van, de már itthon is adódtak belőle gondok.

Férjemmel boldog, több, mint 10 éves házasságban élünk, van két lányunk. Az életünk úgy kezdődött, mint mindenkinek. Megküzdöttünk, megdolgoztunk azért, amink van. Szerencsére megfelelő szülői segítséget kaptunk az életünk során, a közös elindulásunkhoz is besegítettek. Mivel mindkettőnk szülei is kevéske pénzből éltek, igyekeztünk minél előbb a magunk lábára állni, és munkát keresni, dolgozni.

Amire szükségünk volt, meg tudtuk venni, bár ehhez szinte minden esetben hitelt kellett felvennünk. Arra azonban figyeltünk, hogy minél előbb visszafizessük őket, és utána vettünk csak fel egy másikat (így lett mosógépünk, tv-nk, fényképezőnk stb). Szerintem sokan tudjátok, miről beszélek.

Felmerült, hogy menjünk el

Kb 6 évvel ezelőtt vettünk a szüleimmel együtt egy családi házat, és magunknak egy autót. Felújítottuk a házat, alapvetően jól éltünk. Azonban pár éve egyre rohamosabban elkezdtek nőni a törlesztőrészleteink, és míg 6 évvel ezelőtt nem jelentett gondot a fizetésük, mára azzá vált, hiszen majdnem dupláját fizetjük már mindegyiknek.

Közalkalmazott vagyok, a fizetésem nem fedezi az autó és a ház részleteit. Az utóbbi fél év bizonytalansága pedig arra sarkallt minket, hogy utánagondoljunk az életünknek/dolgainknak, hogy talán külföldön kellene munkát keresni. Meg-megemlítettük a rokonoknak is, de komolyabban nem foglalkoztak vele.

Férjem már egy éve mondogatta, hogy menjünk el, míg határzár nem lesz... Idáig szerencsére még nem fajult a helyzet, de az anyagi biztonságunk elveszett. Közben a nagyobbik lányom révén észrevettem, hogy az oktatással is mennyi probléma van (skatulyázás, ésszerűtlenség, gyakorlatiatlanság, gyerekek leterhelése stb).

Sőt, belegondoltunk, hogy ha itt maradnánk, nem tudom, miből tudnánk a gyerekeket taníttatni? Hiszen manapság egy iskolakezdés is elég drága mulatság, később pedig ott a tandíj.

Nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan megy

Télre már egyre jobban érett a gondolat bennünk, hogy változtassunk valamit. Egy ismerős révén kaptam egy tippet – óvodai vagy bölcsődei munka Németországban. Mivel németül felső fokon beszélek és pedagógiai diplomám van, nem volt kétséges, hogy ezt ki kell használnom. Pár hét alatt megírtam a papírjaimat, lefordíttattam a diplomáimat, és kiküldtem az ismerősömmel. Két hét múlva jelentkeztek az állásadók, hogy mehetek állásinterjúra. Fel is vettek.

Nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan mennek a dolgok... Leültünk hát a szüleinkkel beszélgetni, hogy elmondjuk nekik a hírt. Az eleinte megértő hozzáállásuk napok alatt megváltozott. Azt mondták, hogy adnak mindig pénzt, ha nekünk nincs, csak ne menjünk. De hát milyen érzés úgy élni, hogy a nyugdíjas szüleink tartanak el minket?? „Lesz még jobb a helyzet, csak várjuk ki.” „A mi időnkben is voltak nehéz szakaszok, de kibírtuk.” Ilyen és ehhez hasonló tanácsaik voltak.

Egyedül anyósom értette meg a döntésünket – ő is pedagógusként dolgozik, látja, hogy milyen a helyzet.

Egy házban

Tudni kell, hogy 10 éve nyugdíjas szüleimmel egy házban lakunk, két külön lakásban, és férjem szülei is a közelben laknak. A nyugdíjast azért emeltem ki, mert azt látom rajtuk, hogy nem tudják elfoglalni magukat, nincsenek programjaik, unatkoznak és egy olyan burkolt valóságot látnak maguk körül, amibe a média is jócskán besegít.

Komoly problémák kezdődtek... Emailben írtak szüleim levelet, és azt mondták, hogy nem tudnak velem beszélni. Fejemhez vágták, hogy kitaníttattak, és ez a hála. Mi mindent megadtak nekem életem során, és most ezt kapják vissza. Itt hagyom őket, eladjuk a fejük felől a házat. Egyedül maradnak, és elvisszük az unokáikat tőlük. Mindig is nagylábon éltünk. Az égiekhez imádkoznak, hogy ne sikerüljön kimennünk. Stb.

Kicsit talán javult a helyzet a 1,5 hónappal ezelőttihez képest. Ha meg nem is értik, de beletörődtek, hogy döntöttünk. Lesz skype, internet és van autónk. Elvágva nem leszünk egymástól. Negyed évente haza fogunk tudni jönni, és az unokákat is láthatják, „virtuálisan” akár naponta is.

Az élet velejárója

Mielőtt azt mondanátok, hogy próbáljam megérteni őket, higgyétek el, próbáltam. Szerintem egy szülőnek az a „dolga”, hogy a gyerekét önállóságra, önálló életre nevelje. Az élet velejárója a szülőktől való külön élés. Örülni kell a gyereke sikereinek és bátorítani minden próbálkozását, amit saját maga és/vagy családja érdekében tesz. Büszkének lenni rá, ha öröme, boldogsága, sikere van. Támasza lenni, ha nehéz döntést hoz, de semmiképp sem visszaélni a szülő-gyermek viszonnyal, visszatartani az önzés miatt, csak hogy velünk maradjon...

Hálásak vagyunk mindketten a szüleinknek, sokat köszönhetünk nekik, szeretjük is őket, de úgy gondolom, hogy természetesnek kellene lenni, hogy neveltek, taníttattak, támogattak minket, és nem szabadna ezt az orrunk alá dörgölni (így felnőttként sem).

Hat évvel ezelőtt mi sem így képzeltük el a jövőnket, de az élet ezt hozta. A napokban indulok, a család többi része nyár közepén jön utánam. Nehéz döntés volt, amit meghoztunk Párommal, hiszen új életet kell kezdenünk egy idegen országban, de tele vagyunk ambícióval, tenni akarással, motivációval, és ehhez jó lenne a szüleink feltétlen támogatása, szeretete is...

Nektek mi a véleményetek? Éltetek át hasonlót? Hogy fogadták a rokonok a döntéseteket? Mit gondoltok, mennyi beleszólása van a rokonságnak ebbe a döntésbe?”

Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország,  Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.

Olvass és szólj hozzá!

Határátkelés Magyarországon belül

Meglepő irányban hagytam el az országot

Kényszeremigránsok vagyunk mi is

Nem volt kétség: visszamegyünk

Itt nagyon sok minden nem egyértelmű

Nem tudok azonosulni a hazámmal

Úgy érzem, nem itt van a helyem

Gyönyörű nők és kolduló gyerekek

Genf két arca

A legsúlyosabb kérdés

Miért szeretem a spanyolokat?

Szürke hétköznapok és ami megfizethetetlen